5. rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt.! :)
Remélem, hogy tetszeni fog, a kövit 4 komment után hozom.:)
Feliratkozni és pipálni és, minden mennyiségben!! :'D
Jó olvasgatást.! xoxo 

 

Nekem valahogy, sosem ment ez az egész élet dolog. Valami különös oknál fogva, mindig a rossz utat választottam a jó helyett. Mindig úgy éreztem, hogy ez a tömérdek rossz dolog, mind hozzám kapcsolódik, hogy valamilyen szinten, az összesért én vagyok a hibás. Kár is beszélni róla. Csak egyetlen cselekedet, egyetlen rossz lépés, és vége. A szálak, amiket tatunk elpattannak és a feje tetejére áll minden. Ez a kőkemény igazság. Vádolhatunk másokat a hibákért, amiket elkövettünk, levezethetjük rajtuk a haragunkat, de semmit nem érhetünk el vele. Be kell látnunk, hogy a rossz dolgok, miattunk történnek, a döntéseink miatt. A hozzáállásunk miatt. Vagy eredményesen cselekszünk, vagy veszteségesen.

Csodálatosan ragyogó délelőttre ébredtem. A napfény áttörte magát a függönyön, apró fényszilánkokkal halmozva el a szobámat. Az ágyamon ültem, és megdörzsöltem a szememet, ásítottam egyet, majd körbe néztem a szobámban. Minden ugyan olyan volt, mint tegnap. A szemem lassan körbejárta a falakat, majd hirtelen a számítógép asztal előtt lévő szék háttámlájára tévedt. Egy sötétlila kardigán díszelgett rajta, ami azt hirdette, hogy a tegnap este, még sem csak álom volt. Feltérdeltem, majd négykézlábra ereszkedtem az ágyon, és lerántottam a pulcsit az ujjánál fogva, majd behúztam az ölembe. Még mindig Harry szaga volt. Levendula, és csoki illata áradt belőle. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Egyfolytában, a fiú utolsó szavai keringtek a fejemben. „ Ezt itt hagyom, legalább lesz valami, ami miatt találkoznunk kell”. Mosolyogva húztam magamra a pulcsit, ami mellesleg a combom közepéig ért, és ki balettoztam a konyhába. Alicia már ott volt. Rózsaszín háló köntösben, és egy bolyhos fekete papucsban, a tűzhely előtt. Épp palacsintát, vagy valami olyasmit készített. David, pár pillanat múlva megjelent az ajtóban, a halványkék ingje, gondosan be volt tűrve, a szürke nadrágjába. Egy lágy puszit nyomott a felesége arcára, megsimította a hasát, majd felém fordult.

- Többet, ilyet ne.

- Jajj David… - fordult hátra Alicia. Felvontam a szemöldökömet, jelezve, hogy nem értem miről beszél.

- Többet ne hozz ide fiút az éjszaka közepén! Nem ezt várjuk azok után, hogy befogadtunk… - prüszkölve tört ki belőlem a nevetés, ami látszólag mindkettőjüket meglepte.

- Nem is akartam ide jönni David! Az az ostoba nővérem rángatott ide!

- Ne nevezd ostobának!
- De hát az! Egy iditóa, hogy hozzá ment egy ilyen bájgúnár féreghez, mint te. – és akkor elcsattant a pofon. Az arcom égett, David tenyerének nyomától. Alicia a szája elé kapta a kezét, a férje, pedig csak bámult rám.

- Ez határozottan férfias volt Dav. Megütni egy gyenge nőt. Előre sajnálom a lányodat. – mondtam határozottan, majd sarkon fordultam és bevonultam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót, a kulcsot elfordítottam a zárban, és lekuporodtam a kanapéra. Még mindig nem jutott el a tudatomig, hogy ez a férfi, tényleg megütött. A tenyerem még mindig az arcomon pihent, bár a fájdalom már elillant, ez a dolog egy kisebb sokként ért. Egy hirtelen gondolattól vezényelve, magamhoz ragadtam Harry pulóverét, és úgy ahogy voltam, kócosan és pizsamában, átcsörtettem a házon, lerohantam a lépcsőkön, és kiléptem a szabadba. Az emberek megbámultak, csak úgy csüngött rajtam a tekintetük. Mikor kiértem a hídra, a fiú, mintha érezte volna, hogy szükségem van rá, már ott volt. Beletúrt a hajába, majd megrázta azt, amitől a göndör fürtök, ismét rendezetlenül meredeztek szerteszét. Oldalra fordította a fejét, és amikor meglátott elmosolyodott. Ott álltam néhány méternyire tőle, egy szál hálóruhában, felkontyolt hajjal, és csak néztem őt. Párszor átfutott az agyamon, hogy nem jó ötlet megbízni benne, de hamar elhessegettem ezeket a rossz gondolatokat, és megindultam felé.

- Látom, jó gondját viselted a pulcsimnak. – kacsintott rám. A mosolya pillanatok múlva lehervadt az arcáról, tekintete az én arcomra siklott. – Miért piros az arcod? – oda kaptam a kezemet, de késő volt. A fiú gyorsabb volt, a tenyerét az arcomra csúsztatta, és a nagyujjával simogatni kezdte a tenyérnyomot a bőrömön. – Ki volt az?

- Ki, ki volt?

- Az, aki meg ütött? Ki volt az? – lesütöttem a szememet. Akkor döbbentem rá csak, hogy vajon hogy is nézhetek ki.

- Harry…?

- Igen?

- Messze laksz?

- Nem, mért?

- Biztos borzalmasan nézek ki, és nem akarok haza menni…
- Vettem! – keserűen elmosolyodott, és átkarolta a vállamat. Elindultunk, csak mentünk egyenesen, végig a hídon, majd lekanyarodtunk egy kis utcába, onnan pedig a főútra értünk. Éreztem az illatot, amit árasztott, és éreztem a hideg kezét a bőrömön. Kellemes volt, és olyan bíztató. Elöntött a biztonságérzet. Pillanatok múlva, elértünk, egy hatalmas, kétemeletes házhoz. Gyönyörű, karamella színű falai voltak, és szinte már giccses márványoszlopok díszítették. Harry felugrott a verandára, és a zsebében kutakodott. Egy percbe sem tellett, előhúzta a csillagos medálos kulcscsomóját, és kinyitotta az ajtót. Mellé léptem. A ház belűről, ugyan olyan gyönyörű volt, mint kívülről.

- Na, ez lenne az én kis otthonom.

- Azt nem mondanám, hogy kicsi. – A karomnál fogva húzott be a házába, és leültetett a fekete, bőr kanapéra, majd lehuppant mellém.

- Ki volt az?

- A nővérem férje.

- A mocsok… - felemelte a kezét, és ismét végig simított az arcomon. Zöld szemei végig az ajkamat figyelték, ami már kezdett kicsit kínossá válni. – Miért félsz tőlem? – bukott ki belőle a kérdés, ami jégcsákány módjára hatolt a szívembe. Beharaptam az ajkamat, nem értettem, hogy vehette észre, hogy távolság tartóan viselkedem. Kirázott a hideg, a szavak, a nyelvem hegyén voltak, még sem tudtam őket kiejteni. Mintha fogsága este volna. Nem mondhattam meg neki, hogy kedvelem, hiszen csak tegnap ismertem meg. Nem mondhatom el neki, hogy a közelében biztonságban érzem magamat, hiszen csak hülyének nézne.

- Én nem félek tőled! – nyögtem ki végül, egy hosszú lélegzetvétel kíséretében.

- Akkor miért viselkedsz, ilyen furán? – kissé megdöntötte a fejét, úgy figyelte az arcizmaim minden kis mozzanatát.

- Mert… megjött. – hazudtam hirtelen. Ez az, hogy én mekkora egy hülye vagyok. De ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.