2. rész.:)

Sziasztok!
Én tényleg nem akartam ezt tenni, de annyira nincs olvasója a blognak, hogy muszáj.:| A következő részt, két komment után hozom. És még egyszer bocsánat ezért a kikötésért, de szeretném, hogy megírjátok a véleményeteket. !  Szeretlek titeket.! ♥ Jó Olvasgatást.!

A taxi lassan pöfögött végig a főúton, a motor zúgása, hála istennek elnyomta, az állandóan locsogó nővérem hangjait. Nem érdekelt, hogy mit mond. Haragudtam rá, mélységesen, és visszafordíthatatlanul megbántott. Kilépett az életemből, és eltűnt nyomtalanul, magamra hagyva abban a házban, amiben csupa rossz dolog kísért, és még azt hiszi, hogy ha így szó nélkül betoppan, és elrángat valami idilli kis kertvárosi házba lakni, hogy újra „egy család legyünk” másképp fogok tekinteni rá, hát nagyot téved. Karba tett kezekkel ültem a kocsi hátsó ülésén, és bámultam kifelé az ablakon. A házak, és az utcán sétáló emberek, elsuhantak mellettem, mintha ott sem lettek volna, majd lassan a város eltűnt, és a helyébe lépett a bájos senki földje. Zöld mezők, és fák rohantak el mellettünk, és én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne kiugrani a kocsiból, és elrohanni, egyenesen az erdőbe. Jobb kezemmel a lehúzott ablakra könyököltem, a ballal pedig turkálni kezdtem a farmerom zsebében. Hamar a kezem közé akadt, az az ezüstösen csillogó fém cigarettatartó, amit még apu használt. Óvatosan kinyitottam, és kivettem belőle, az utolsó szál cigarettámat. Az idegességtől remegő kézzel nyúltam a másik zsebembe, és előhúztam egy cicás öngyújtót, majd meggyújtottam a cigimet. Mélyet szívtam bele a dohányba, és levettem. Kellemes érzéssel töltött el, ahogyan éreztem a nikotint lecsúszni és behatolni a tüdőmbe. Pillanatok múlva kifújtam a füstöt, és elmerengtem az általa váltott szürke fátyolban, ami belengte körülöttem a teret. De ez a cseppnyi nyugalom olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan jött. Alicia, kiütötte a kezemből a cigit, ami egy hallhatatlan puffanás kíséretében landolt a főúton.

- Hát normális vagy te?! Most komolyan… az utolsó cigim volt te szerencsétlen nyomorék! – csattantam fel. Ökölbe szorult a kezem, nem sok kellett ahhoz, hogy megüssem a drága kis nővéremet. Nem elég, hogy az életemet tönkre vágja, most már a cigimet sem hagyja békében.

- Én vagyok a nyomorék? Tönkre vágod az egész életedet ezzel az értelmetlen dohányzással!

- Tönkre vágom? Tudod, az lehetetlen. Te már tönkre vágtad. Miattad lettem ilyen érzelmi roncs! – vágtam a fejéhez, és közben próbáltam arra gondolni, hogy nem töröljem arcon a tenyeremmel.

- Jól van… - motyogta lesütött szemekkel, és elfordult tőlem, kibámulva az ő oldalán lévő ablakon. A kezem kiengedett, és a dühöt átvette bennem a csodálkozás. Nem szóltam, csak ismételten karba tettem a kezeimet, és bámultam magam előtt az ülést. Kimondottan rémisztő volt, amit láttam a szemében. A rémület és a kétségbe esés siklott át a tekintetén, mintha nem tudott volna már mit válaszolni arra, amit a fejéhez vágtam.
Fél óra múlva, az autó halkan fékezett, egy jobb állapotban lévő panelház előtt. Londonban voltunk, az egyik külvárosi részben. A panelpatkányok otthonai között. Kiszálltam a kocsiból, és letekintettem a pocsolyára, amiben épp álltam, majd halkan felsóhajtottam. Itthon vagyok…