5. rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt.! :)
Remélem, hogy tetszeni fog, a kövit 4 komment után hozom.:)
Feliratkozni és pipálni és, minden mennyiségben!! :'D
Jó olvasgatást.! xoxo 

 

Nekem valahogy, sosem ment ez az egész élet dolog. Valami különös oknál fogva, mindig a rossz utat választottam a jó helyett. Mindig úgy éreztem, hogy ez a tömérdek rossz dolog, mind hozzám kapcsolódik, hogy valamilyen szinten, az összesért én vagyok a hibás. Kár is beszélni róla. Csak egyetlen cselekedet, egyetlen rossz lépés, és vége. A szálak, amiket tatunk elpattannak és a feje tetejére áll minden. Ez a kőkemény igazság. Vádolhatunk másokat a hibákért, amiket elkövettünk, levezethetjük rajtuk a haragunkat, de semmit nem érhetünk el vele. Be kell látnunk, hogy a rossz dolgok, miattunk történnek, a döntéseink miatt. A hozzáállásunk miatt. Vagy eredményesen cselekszünk, vagy veszteségesen.

Csodálatosan ragyogó délelőttre ébredtem. A napfény áttörte magát a függönyön, apró fényszilánkokkal halmozva el a szobámat. Az ágyamon ültem, és megdörzsöltem a szememet, ásítottam egyet, majd körbe néztem a szobámban. Minden ugyan olyan volt, mint tegnap. A szemem lassan körbejárta a falakat, majd hirtelen a számítógép asztal előtt lévő szék háttámlájára tévedt. Egy sötétlila kardigán díszelgett rajta, ami azt hirdette, hogy a tegnap este, még sem csak álom volt. Feltérdeltem, majd négykézlábra ereszkedtem az ágyon, és lerántottam a pulcsit az ujjánál fogva, majd behúztam az ölembe. Még mindig Harry szaga volt. Levendula, és csoki illata áradt belőle. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Egyfolytában, a fiú utolsó szavai keringtek a fejemben. „ Ezt itt hagyom, legalább lesz valami, ami miatt találkoznunk kell”. Mosolyogva húztam magamra a pulcsit, ami mellesleg a combom közepéig ért, és ki balettoztam a konyhába. Alicia már ott volt. Rózsaszín háló köntösben, és egy bolyhos fekete papucsban, a tűzhely előtt. Épp palacsintát, vagy valami olyasmit készített. David, pár pillanat múlva megjelent az ajtóban, a halványkék ingje, gondosan be volt tűrve, a szürke nadrágjába. Egy lágy puszit nyomott a felesége arcára, megsimította a hasát, majd felém fordult.

- Többet, ilyet ne.

- Jajj David… - fordult hátra Alicia. Felvontam a szemöldökömet, jelezve, hogy nem értem miről beszél.

- Többet ne hozz ide fiút az éjszaka közepén! Nem ezt várjuk azok után, hogy befogadtunk… - prüszkölve tört ki belőlem a nevetés, ami látszólag mindkettőjüket meglepte.

- Nem is akartam ide jönni David! Az az ostoba nővérem rángatott ide!

- Ne nevezd ostobának!
- De hát az! Egy iditóa, hogy hozzá ment egy ilyen bájgúnár féreghez, mint te. – és akkor elcsattant a pofon. Az arcom égett, David tenyerének nyomától. Alicia a szája elé kapta a kezét, a férje, pedig csak bámult rám.

- Ez határozottan férfias volt Dav. Megütni egy gyenge nőt. Előre sajnálom a lányodat. – mondtam határozottan, majd sarkon fordultam és bevonultam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót, a kulcsot elfordítottam a zárban, és lekuporodtam a kanapéra. Még mindig nem jutott el a tudatomig, hogy ez a férfi, tényleg megütött. A tenyerem még mindig az arcomon pihent, bár a fájdalom már elillant, ez a dolog egy kisebb sokként ért. Egy hirtelen gondolattól vezényelve, magamhoz ragadtam Harry pulóverét, és úgy ahogy voltam, kócosan és pizsamában, átcsörtettem a házon, lerohantam a lépcsőkön, és kiléptem a szabadba. Az emberek megbámultak, csak úgy csüngött rajtam a tekintetük. Mikor kiértem a hídra, a fiú, mintha érezte volna, hogy szükségem van rá, már ott volt. Beletúrt a hajába, majd megrázta azt, amitől a göndör fürtök, ismét rendezetlenül meredeztek szerteszét. Oldalra fordította a fejét, és amikor meglátott elmosolyodott. Ott álltam néhány méternyire tőle, egy szál hálóruhában, felkontyolt hajjal, és csak néztem őt. Párszor átfutott az agyamon, hogy nem jó ötlet megbízni benne, de hamar elhessegettem ezeket a rossz gondolatokat, és megindultam felé.

- Látom, jó gondját viselted a pulcsimnak. – kacsintott rám. A mosolya pillanatok múlva lehervadt az arcáról, tekintete az én arcomra siklott. – Miért piros az arcod? – oda kaptam a kezemet, de késő volt. A fiú gyorsabb volt, a tenyerét az arcomra csúsztatta, és a nagyujjával simogatni kezdte a tenyérnyomot a bőrömön. – Ki volt az?

- Ki, ki volt?

- Az, aki meg ütött? Ki volt az? – lesütöttem a szememet. Akkor döbbentem rá csak, hogy vajon hogy is nézhetek ki.

- Harry…?

- Igen?

- Messze laksz?

- Nem, mért?

- Biztos borzalmasan nézek ki, és nem akarok haza menni…
- Vettem! – keserűen elmosolyodott, és átkarolta a vállamat. Elindultunk, csak mentünk egyenesen, végig a hídon, majd lekanyarodtunk egy kis utcába, onnan pedig a főútra értünk. Éreztem az illatot, amit árasztott, és éreztem a hideg kezét a bőrömön. Kellemes volt, és olyan bíztató. Elöntött a biztonságérzet. Pillanatok múlva, elértünk, egy hatalmas, kétemeletes házhoz. Gyönyörű, karamella színű falai voltak, és szinte már giccses márványoszlopok díszítették. Harry felugrott a verandára, és a zsebében kutakodott. Egy percbe sem tellett, előhúzta a csillagos medálos kulcscsomóját, és kinyitotta az ajtót. Mellé léptem. A ház belűről, ugyan olyan gyönyörű volt, mint kívülről.

- Na, ez lenne az én kis otthonom.

- Azt nem mondanám, hogy kicsi. – A karomnál fogva húzott be a házába, és leültetett a fekete, bőr kanapéra, majd lehuppant mellém.

- Ki volt az?

- A nővérem férje.

- A mocsok… - felemelte a kezét, és ismét végig simított az arcomon. Zöld szemei végig az ajkamat figyelték, ami már kezdett kicsit kínossá válni. – Miért félsz tőlem? – bukott ki belőle a kérdés, ami jégcsákány módjára hatolt a szívembe. Beharaptam az ajkamat, nem értettem, hogy vehette észre, hogy távolság tartóan viselkedem. Kirázott a hideg, a szavak, a nyelvem hegyén voltak, még sem tudtam őket kiejteni. Mintha fogsága este volna. Nem mondhattam meg neki, hogy kedvelem, hiszen csak tegnap ismertem meg. Nem mondhatom el neki, hogy a közelében biztonságban érzem magamat, hiszen csak hülyének nézne.

- Én nem félek tőled! – nyögtem ki végül, egy hosszú lélegzetvétel kíséretében.

- Akkor miért viselkedsz, ilyen furán? – kissé megdöntötte a fejét, úgy figyelte az arcizmaim minden kis mozzanatát.

- Mert… megjött. – hazudtam hirtelen. Ez az, hogy én mekkora egy hülye vagyok. De ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.

 

Díj.

A díjat köszönöm a Blanka's Life írójának.:) 

 

Szabályok: 

 

 Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj a kérdésekre!
3. Tegyél fel 11 kérdést!
4. Küldd tovább a díjat 11 embernek!

Magamról: * csak 5-öt írok

- Közgazdasági szakközép iskolába járok, egyébként majd a művészettel szeretnék foglalkozni. 

- Kedvenc állataim a dinoszauruszok. 

- Szabadidőmben, rajzolok, festek. 

- Szeretek olvasni és bulizni. 

- Van két kutyusom.

Válaszaim: 

1. Mióta írod a blogod?

- Nem rég kezdtem.:) 

2. Milyen gyakran írsz? Mindig, vagy csak ha van kedved?

- Amikor jön az ihlet. Ezt nem lehet betáblázni, mert az a rész amit összecsapunk, nem lesz jó rész.:) 

3. Egyedül írod, vagy valakivel közösen csinálod?

- Teljesen egyedül.:) Mással írni bonyolult.

4. Mi a terved nyárra?

- A legjobb barátaimmal lógni.:D 

5. Miért döntöttél úgy, hogy blogot írj?

- Rég óta írok blogokat, ez egy új ötlet miatt született meg.:) 

6. Mi az a szó, ami legjobban jellemez téged?

- Makacs.

7. Vannak igaz barátaid? Ha igen miért tartod őket igaz barátoknak?

- Vannak.! Azért, mert évek óta a barátaim, és nekik bármit elmondhatok. 

8. Mi a legfontosabb szerinted egy kapcsolatban? (akármilyen kapcsolatban)

- Az őszinteség, és a tisztelet. 

9. Kedvenc blogod? 

- Nincs. Nem sokat olvasok. Talán a Bejustfriend. 

10. Mit gondolsz a blogomról?

- egész jó.:) 

11. Kedvenc idézeted?

 - Nincs.

4. rész

Jajj gyerekek, holnapig várni akartam, az új résszel, de valahogy nem tudtam.!:o Már majd ki ugrok a bőrömből, hogy olvashassátok a 4.részt.! :D
Egyébként, nagyon nagyon nagyon örülök ennek a rengeteg kommentnek, meg pipának, és látom, hogy elég megosztottak a vélemények.:! Köszönöm azoknak, akik feliratkoztak a blogra, tényleg, nagyon nagyon köszönöm.! Ez a rész erre a zenére íródott.:$ --> Ihlető Zene..:$

Amikor az ember magányos, amikor úgy érzi, hogy teljesen egyedül maradt a világban, hogy akik szerették, mind elpártoltak tőle, és neki nincs senkije, akkor végleg meg törik. Ha az ember úgy érzi, hogy egyedül van, a legszörnyűbb dolgokra is képes. És ha a fejébe ötlik egy ilyen gondolat, megkapaszkodik az első idegenben, akivel találkozik az utcán. Megkapaszkodik benne, és nem ereszti, mert benne látja az egyetlen menekülési lehetőséget. Nap, mint nap, megyünk el ilyen emberek mellett, akikről lerí az önutálat, és a szenvedés, de inkább tudomást sem veszünk róluk. Elfordítjuk a fejünket, mert félünk, hogy ha segítenénk nekik, a problémáik át ragadnának ránk. Mindenki azt hiszi, hogy az ő problémája a legnagyobb az egész világon, csak azért mert az a probléma, épp az ő vállát nyomja. Mindenkinek vannak gondjai, és olyan események, amik megnehezítik a múltját, mindannyian cipelünk valamit, de ha megtaláljuk azt az embert, aki megérti a bajainkat, és segít cipelni a problémát, idővel könnyebb lesz. Bár sosem fog eltűnni, de amíg ott lesz az a valaki, nem fog többet a vállunkra nehezedni.

Lassan fújtam ki a füstöt, engedtem, hogy végig guruljon a torkomon, mielőtt kieresztem. Szenvedély betegségnek hívják. Úgy viszonyulok hozzá, mint a fiú a lányhoz. Beleremegek, amikor leveszem, és amikor elengedem, lúdbőrzik tőle a hátam. Azóta ilyen, amióta csinálom. Sosem tudtam elvonatkoztatni tőle, mert megnyugtat, elűzi belőlem az ideget. Elnyomtam a csikket, és belepöcköltem a folyóba. Harry még mindig ott állt mellettem, és a kulcstartóján lévő csillag alakú bilétával játszott. Hosszasan merengtem el az arcán, felfedezve olyan dolgokat, amiket első ránézésre, észre se vettem. Szomorúság ült a tekintetében. A homlokán egy anyajegy bújt meg a göndör tincsek rejtekében. Látszott rajta, hogy magányos, hogy el van veszve, és, hogy csak azért sétálgat a sötét utcákon, amiért én. Hogy megbizonyosodjon arról, hogy nincs teljesen egyedül. Féloldalasan elmosolyodott, és rám emelte a tekintetét.
- Van valami furcsa az arcomon?

- Csak a bánat. – suttogtam halkan, és hátat fordítottam neki.

- Itt hagysz? – kérdezte elhaló hangon, éreztem a tekintetét a hátamon. Szinte belefúródott. Bal kezemet ráfektettem a híd korlátjára, és nyeltem egy nagyot. Valami legbelül azt súgta, hogy menjek. Hogy annak, ha itt maradok, nem lesz jó vége. El akartam indulni, de földbe gyökerezett a lábam. Hátra pillantottam a vállam felett. Harry már nem volt ott mögöttem, csak egy távolodó alaknak tűnt, aki épp most készült a köd homályába veszni. Ekkor bekattant valami, rohanni kezdtem a fiú után, nem érdekelt, hogy hány tócsába lépek bele, csak futottam, és mikor utol értem, átkaroltam a derekát. Hirtelen toppant meg, én pedig mintha falnak ütköztem volna, a hátába fúrtam a fejemet, de nem szorítottam magamhoz, csak álltam ott. Azt hittem, elmegy, azt hittem, hogy ott fog hagyni, de nem. Megmozdult. Megfordult, és egyenesen rám nézett. Az arcán egy könnycseppet véltem felfedezni, amit gyorsan le is törölt.

- Neked is jó sok problémád lehet, hogy egy ismeretlent ölelgetsz… - mosolyogott keserűen.

- De neked is, hogy most nem hagysz itt engem… - Elváltam a mellkasától, és hátráltam egy lépést. Remegtem, a hideg szél kifújta a számat, és ez az egész dolog, elég kínos volt nekem így utólag. Ki az a hülye, aki vad idegen férfiakat ölelget az éjszaka közepén?! Elfordítottam a fejemet, és kibámultam a vízre. Néhány hajó úszott alattunk, gyönyörű világítással, és mintha a csillagok is előjöttek volna csak a kedvünkért. Ha nem egy ismeretlennel álltam volna a hídon, akkor még romantikus is lehetett volna. Kirázott a hideg. Megtörtem. Éreztem, ahogyan uralmába hajt a kikívánkozó sírás, és többé már nem volt erőm visszatartani. Most, hogy találtam valakit, aki segíthet, nem. A könnyeim kiszaladtak a szememből, és végig folytak az arcomon. Eszembe jutott az az este, és az, hogy magamra maradtam utána. Az összes szomorú emlék felötlött bennem. Éreztem, ahogyan megremeg a térdem, éreztem magamon Harry aggódó pillantását, de nem törődtem vele. Hiszen nem ismer. Lehet, hogy soha többé nem fogom látni. Feladtam. Elvesztettem az egyensúlyomat, és erőtlenül összecsuklottam. Csak ültem a földön, hátamat a híd korlátjának vetve, arcomat a tenyerembe temetve, és zokogtam. Egy hideg kéz érintette a vállamat, majd melegség járta át a hátamat. Alig egy pillanatra, de felnéztem a tenyeremből, és láttam, hogy Harry ott guggol előttem, kabát nélkül, ami feltételezhetően rajtam volt. Minden olyan gyorsan történt. Fel sem tudtam fogni, hogy idáig süllyedtem, hogy elvesztettem minden méltóságomat. Felhúztam a lábaimat, és ráfektettem a fejemet.

- Csss! Ne sírj kedves! –hallottam Harry hangját magam elől, és éreztem a kezét a karomon.

- Ha egyszer megindul, nem lehet megállítani. – próbáltam menteni a helyzetet, ezzel a vicces megjegyzéssel, és megtöröltem a szememet, a fiú kardigánjának ujjával.

- Hidd el, ismerem ezt a helyzetet. – mosolygott rám vigasztalóan, és megsimította a hajamat. Felállt, és a kezemnél fogva, segített nekem is felállni. – Gyere, menjünk, haza kísérlek!
- Köszönöm!

 

3. rész

Sziasztok.!
Meg lett a két komment, úgy hogy itt van az ígért rész.!
Remélem tetszeni fog nektek, próbáltam nem sablonosan írni. Kommenteljetek, érdekel a véleményetek, és ha tetszett akkor iratkozzatok fel.! ♥ :) Jó Olvasgatást.!

A lakás egész kicsi volt, nem pont olyan, mint amire számítottam. Két szoba volt benne, egy konyha és egy fürdő, de ezek sem voltak túl tágasak. A konyha fala penészzöld volt, fehér pultokkal fűszerezve az összhatást. Volt benne egy összecsukható asztal, és a körül, három szék. Befelé haladva a rövid folyosón, be lehetett látni, a fürdőszobának nevezett helységbe, amin nem volt ajtó, csak egy függöny választotta el a ház többi részétől. Azt elhúzva, megpillanthattam egy régi kádat és egy wc-t, na meg egy, a falra felszerelt polcot, amin két törülköző és egy gumikacsa foglalt helyet. A folyosó végén két ajtó nyílt, az egyik jobbra, a másik ballra, szemben voltak egymással. Az egyikben a vörösre festett falakon régi, bekeretezett fotók lógtak, és néhány festményt is lehetett látni, véleményem szerint, elég undorító volt. A francia ágy szépen be volt vetve, rajta három díszpárna feküdt, előtte egy kávézó asztalka állt, a közepén egy vázával, amiben friss rózsák voltak. A fotelban, ami az ágy mellett helyezkedett el, ott ült David, a nővérem férje. Vékony volt, mint akkor, amikor először láttam. Olvasó szemüvege az orrára csúszott, tiszta fehér ingjén, egy gyűrődést sem véltem felfedezni. Pedáns. Még mindig. Egy újságot tartott a kezében, és azt bújta, véleményem szerint csak egy sima TV újság volt, de hát, ha nem akar látni, akkor nem akar látni, ez van, és ez az érzés kölcsönös. A szemem átsiklott rajta és célba vette a falra felrakott képeket. A legtöbben David, és a családja szerepelt, na meg a nővéremmel közös képeket sem lehetett kihagyni erről a kis „szégyen falról”.  Gyorsan átfutottam az arcokat, aztán megpillantottam egy igen ismerős fotót. A nyolcadik születésnapomon készült. Mindannyian ott pózoltunk a régi nappalinkban, ami akkor még teljesen tiszta volt, a kanapén, előttünk egy hatalmas csokoládétortával, amin nyolc gyertya égett vidáman.  Olyan boldogok voltunk, anya és apa szinte ragyogtak, mint az angyalok, én ott hasaltam az ölükben, és belevigyorogtam a kamerába, Alicia pedig ott guggolt előttünk. Nyeltem egy nagyot, hogy visszafojtsam a könnyeimet, és beugrottam a szobába, amit valószínűleg nekem szántak. A fal komor szürke volt, a padlót hófehér szőnyeg fedte. Az ágy, egy piros kanapé lehetett valamikor fénykorában, de már a felismerhetetlenségig fakult. Többek között volt még a szobában, egy asztalka, rajta egy laptoppal, amit még soha életemben nem láttam, de egész újnak tűnt. Csodálkozva léptem, oda hozzá, és simítottam végig a tárgyon, mikor a hátam mögött kattant a zár.

- Neked vettem. Vettük.

- Köszönöm… ez nagyon kedves tőletek. – erőltettem mosolyt az arcomra, és ránéztem a nővéremre. Kelletlenül bár, de ő is elmosolyodott és úgy nézett vissza rám. – Nem kellett volna. – nyögtem halkan, de csak illemből. Örültem ennek az ajándéknak, mert még sosem volt számító gépem, de ezzel nem tud megvenni. Tudom, hogy jót akar nekem, meg minden, de ez nem ilyen egyszerű. Elfordítottam a fejemet, remélve, hogy észreveszi, hogy nem akarok vele hosszas bájcsevejt folytatni. A laptopot bámultam, és vártam a zajra, ami pillanatokon belül egy alig hallható sóhaj kíséretében meg is érkezett.  Az ajtó bezárult. Egyedül voltam, a szobámban, ami olyan idegen volt a számomra. Kitekintettem a piros függönnyel elbarikádozott ablakon. Odakint sötétedett, és én tökéletesnek láttam, sétálni egyet. Kiléptem a szobámból, a tekintetem végig siklott a halkan veszekedő páron, de nem foglaltak le különösebben. Tovább indultam, felhúztam a fekete bőrdzsekimet, amit még sikerült megmentenem a testvérem „csak a legfontosabbakat hozzuk el” című mondatától, és kiléptem a lépcsőházba. A falakat szürke csempe borította, és ugyan ez vonatkozott a padlóra is. Hála istennek rögtön az elsőn laktunk, szóval nem kellett annyit lépcsőznöm. Kettesével szedtem a fokokat, így hamar lejutottam, kilöktem az ajtót, és kiléptem a friss levegőre. Odakint egész kellemes idő volt, az eső elállt, és így nem volt olyan fülledt meleg, mint korábban. Összehúztam magamon a kabátot, és elindultam, egyenesen. Fogalmam sem volt arról, hogy hová tartok, csak mentem, egy lélek sem járkált már az utakon, amit különösnek találtam, mivel még alig múlt el nyolc óra. Itt mindig korán sötétedett, ezért kedveltem Londont. Vágyakozva kutattam emberek után, hát, ha van valakinek egy szál cigarettája a számomra, de hiába, csalódnom kellett. Percekig sétáltam, egy óra is eltelt, ha nem több, mikor egy hídon lyukadtam ki. Hallottam a folyó moraját a lábam alól, és akkor megláttam. Egy fiú könyökölt a híd korlátján, szájából kilógott egy szál cigi. Hirtelen fellángolt bennem a remény. Nem tudtam elfojtani a vigyoromat. Odaléptem hozzá, és megbökdöstem az oldalát. Mikor felém fordult, jó alaposan megnéztem magamnak. Egy egész fejjel magasabb volt, mint én, zöld szemei csak úgy szikráztak a sötétben. Göndör haja össze-visszameredezett a feje tetején, mint valami madárfészek. Végig nézett rajtam, és elmosolyodott.

- Van valami probléma? – szólalt meg férfias, rekedtes hangján, és végigmért, szinte már zavarba ejtően hosszasan időzött egy-egy testtájamon.

- Van egy cigarettád? – vetettem neki oda a kérdést, mire ő szó nélkül a zsebébe nyúlt, és a kezembe nyomott egy egész doboz cigit. Elkerekedett szemekkel néztem rá. – Köszi…

- Ugyan, nekem van még egy egész karton a lakásomban. – vigyorgott, majd felém nyújtotta a kezét. – Harry vagyok… Harry Styles! És te ki vagy gyönyörű?

- Cornelia Woods! És távol állok a gyönyörűtől.

2. rész.:)

Sziasztok!
Én tényleg nem akartam ezt tenni, de annyira nincs olvasója a blognak, hogy muszáj.:| A következő részt, két komment után hozom. És még egyszer bocsánat ezért a kikötésért, de szeretném, hogy megírjátok a véleményeteket. !  Szeretlek titeket.! ♥ Jó Olvasgatást.!

A taxi lassan pöfögött végig a főúton, a motor zúgása, hála istennek elnyomta, az állandóan locsogó nővérem hangjait. Nem érdekelt, hogy mit mond. Haragudtam rá, mélységesen, és visszafordíthatatlanul megbántott. Kilépett az életemből, és eltűnt nyomtalanul, magamra hagyva abban a házban, amiben csupa rossz dolog kísért, és még azt hiszi, hogy ha így szó nélkül betoppan, és elrángat valami idilli kis kertvárosi házba lakni, hogy újra „egy család legyünk” másképp fogok tekinteni rá, hát nagyot téved. Karba tett kezekkel ültem a kocsi hátsó ülésén, és bámultam kifelé az ablakon. A házak, és az utcán sétáló emberek, elsuhantak mellettem, mintha ott sem lettek volna, majd lassan a város eltűnt, és a helyébe lépett a bájos senki földje. Zöld mezők, és fák rohantak el mellettünk, és én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne kiugrani a kocsiból, és elrohanni, egyenesen az erdőbe. Jobb kezemmel a lehúzott ablakra könyököltem, a ballal pedig turkálni kezdtem a farmerom zsebében. Hamar a kezem közé akadt, az az ezüstösen csillogó fém cigarettatartó, amit még apu használt. Óvatosan kinyitottam, és kivettem belőle, az utolsó szál cigarettámat. Az idegességtől remegő kézzel nyúltam a másik zsebembe, és előhúztam egy cicás öngyújtót, majd meggyújtottam a cigimet. Mélyet szívtam bele a dohányba, és levettem. Kellemes érzéssel töltött el, ahogyan éreztem a nikotint lecsúszni és behatolni a tüdőmbe. Pillanatok múlva kifújtam a füstöt, és elmerengtem az általa váltott szürke fátyolban, ami belengte körülöttem a teret. De ez a cseppnyi nyugalom olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan jött. Alicia, kiütötte a kezemből a cigit, ami egy hallhatatlan puffanás kíséretében landolt a főúton.

- Hát normális vagy te?! Most komolyan… az utolsó cigim volt te szerencsétlen nyomorék! – csattantam fel. Ökölbe szorult a kezem, nem sok kellett ahhoz, hogy megüssem a drága kis nővéremet. Nem elég, hogy az életemet tönkre vágja, most már a cigimet sem hagyja békében.

- Én vagyok a nyomorék? Tönkre vágod az egész életedet ezzel az értelmetlen dohányzással!

- Tönkre vágom? Tudod, az lehetetlen. Te már tönkre vágtad. Miattad lettem ilyen érzelmi roncs! – vágtam a fejéhez, és közben próbáltam arra gondolni, hogy nem töröljem arcon a tenyeremmel.

- Jól van… - motyogta lesütött szemekkel, és elfordult tőlem, kibámulva az ő oldalán lévő ablakon. A kezem kiengedett, és a dühöt átvette bennem a csodálkozás. Nem szóltam, csak ismételten karba tettem a kezeimet, és bámultam magam előtt az ülést. Kimondottan rémisztő volt, amit láttam a szemében. A rémület és a kétségbe esés siklott át a tekintetén, mintha nem tudott volna már mit válaszolni arra, amit a fejéhez vágtam.
Fél óra múlva, az autó halkan fékezett, egy jobb állapotban lévő panelház előtt. Londonban voltunk, az egyik külvárosi részben. A panelpatkányok otthonai között. Kiszálltam a kocsiból, és letekintettem a pocsolyára, amiben épp álltam, majd halkan felsóhajtottam. Itthon vagyok…