Nem tudom, olvassa e valaki a blogjaimat neonon, ha igen, akkor kérem hagyja abba.:D Mivel nagyon sokan inkább blogspot-ot használtok, úgy döntöttem, hogy én is áttérek inkább erre. Egy teljesen új történetet képzeltem el a számotokra, ami persze, mint a legtöbb ilyen blog, az 1D-s srácokról szól, de nem éppen abban a rózsás, idilli helyzetben, mint a többi. Talán nem éppen a leginkább ember barátibb történetet hozom, de azért remélem tetszeni fog.! :D Verekedés, erotika, fű, kisebb nagyobb bonyodalmak, és persze szerelem ami itt fog játszani. Szóval, ha szeretnéd megismerni a fiúk sötétebb énjét, itt a helyed. Gyere, olvass, és éld bele magadat. Bújj a főszereplő bőrébe, képzeld el az itt megjelenő szituációkat, és egyszerűen csak élvezd a sztorit a kedvenc zenekarod társaságában! ;)
Jó Olvasgatást, és köszönöm a figyelmet.! xoxo ~Infinite..
Prologus:
Az
emberi élet, nem játék. Ezt minden egyes alkalommal megtapasztalom,
amikor meghal valakim. A nagyszülőm, vagy esetleg, egy távoli rokon,
akit nem is ismerek, még is mély nyomot hagy bennem a halála. Az ember,
akkor jön rá csak igazán, hogy mennyit is jelent neki a másik, amikor
elveszíti. Amikor, úgy csúszik ki a kezéből, az az utolsó szál, és úgy
tűnik el az illető az életéből, mintha ott sem lett volna sosem, na, az
az igazi fájdalom. Vagy, nem is fájdalomnak mondanám, hanem inkább
meglepettségnek. Mikor, az egyik pillanatban még ott van, nevetgél,
hallod a hangját, a következőben pedig, már csak a mentőautó
szirénájának hangja tölti be az űrt a fejedben, és még inkább
összekavarodnak a gondolataid.
Fáradt,
szürke reggel volt. A nyár már ott sétálgatott a Londoni utcákon, és
be-bekopogtatott a házak csillogó ablakain. Az emberek vidámak voltak,
minden gondjuk, s bajuk a feledés homályába veszett, csak élték az
életüket, vidáman, nevetgélve. A jégkrémes és fagylaltos standok, már
kigurultak az út szélére, lágy, csilingelő dallamokat játszva, hogy
magukhoz csalogassák a hideg finomságra éhező gyermekeket. Ismét
beköszöntött a rövidnacik, és has pólók korszaka, a strandpapucsok végre
újra előbújhattak a szekrényből, mint mondtam, mindenki rettentő jó
kedvű volt, kivéve engem.
Egyedül
ücsörögtem a városi kórház sürgősségi osztályán, kezemben egy félig
megrágott Sport szelettel. Nem bírtam enni, most nem. A hasam
összeszorult, a szívem vadul kalapált. Halkan imákat suttogtam az Úr
felé, abban a reményben, hogy meghallja. A telefonom ott csörgött
valahol, mélyen az oldaltáskám alján, a zsebkendő kupacok, és aprópénzek
között. Meredten bámultam magam elé, miközben két férfi, egy jajgató,
vérben ázó beteget toltak be mellettem. A hangok, bántották a fülemet.
Jajgatások és nyöszörgés hallatszott odabentről, teljesen olyan volt,
mintha egy rossz horrorfilmbe kerültem volna. Percek, vagy órák múltak
el így, valahogy nem tűnt fel, hogy mióta ülök ott. Mellettem kattant a
zár, és berontott az ajtón, a ziháló nővérem, Alicia. Sokban
hasonlítottunk egymásra. Ugyan olyan vörösek, és szeplősek voltunk,
mindketten anyám pisze orrát örököltük. Bár ő magasabb, és sokkal
soványabb volt nálam, arca, szinte ikrek voltunk. Mikor meglátott,
mintha az aggodalom elhalványodott volna az arcán. Átkarolta a nyakamat,
de én nem mozdultam, csak keserűen elmosolyodtam.
- Corn, hol vannak anyáék?
-
Oda bent. – mutattam a terem felé, a csokimmal, majd leeresztettem a
kezemet. Többre sajnos nem futotta tőlem. Lehajtott fejjel, szótlanul
várakoztam, amíg Alicia telefonon értesítette anya testvérét, Joe
bácsit, hogy jól vagyok. Amikor az ajtó nyílt, és kilépett rajta, a
magas, markáns állú, fekete hajú Dr. Bex felpattantam a székről. Aggódva
néztem rá, mire ő szomorúan elmosolyodott.
-
Sajnálom lányok. A szüleiteket, nem tudtuk megmenteni. Fogadják őszinte
részvétemet. – innentől kezdve, mintha kikapcsolt volna bennem valami.
Csak álltam, némán, leeresztett kézzel, hallgattam a zokogó nővéremet,
és az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam az volt, hogy el kell mennem
ebből az épületből. Se szó, se beszéd, hátat fordítottam a doktornak,
és könnyedén kisétáltam az ajtón. Nem sírtam. Büszkén, felemelt fejjel
vonultam végig a főutcán, mit sem törődve az engem kerülgető emberekkel.
A farmerom átitatódott vérrel, a szüleim vérével, de nem foglalkoztam
vele, se azzal az émelyítő vasas szaggal, ami áradt belőle. Mikor
elértem a házhoz, az első, amit megpillantottam, a vérfolt volt, amit a
szüleim hagytak emlékeztetőül maguk után. Elmosolyodtam. Nem tudom, hogy
csak kínomban cselekedtem-e ezt, de úgy láttam jónak, ha az a folt, ott
marad. Nem volt kedvem eltüntetni az egyetlen dolgot, ami a szüleimből
maradt. Átlépve a foltot, besétáltam a házba, és levetettem magamat a
kanapéra, majd behunytam a szememet. Magam előtt láttam a balesetet.
Láttam, ahogyan állok a kerítésnél, és boldogan, mosolyogva integetek a
romantikus nyaralásukra igyekező szüleimnek. Látom magam előtt anyám
kellemes arcát, ahogy mosolyog, és puszit dob, na meg édesapámat, a
kemény szigorral a tekintetében, amivel azt kéri, hogy vigyázzunk
magunkra. Hallom a csattanást, és azt a vérfagyasztó sikolyt, ami a
karambolt követte. Anyám, mozdulatlan testét, az utcán, és apámat a
vezető ülésen. Kinyitottam a szememet. Elborzasztott mind az, amit
láttam. De hát, mindannyian tudjuk, hogy ami jó, az sosem tart örökké…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése