Fontos!

sziasztok!
Fontos dologra szeretnélek megkérni titeket.
Ma reggel, ötletem támadt, és nyitottam egy blogot, aminek a címe Candice. 
Nagyon örülnék, ha benéznétek, és elolvasnátok az első részt. Ha tetszik iratkozzatok fel oldalt, komizzatok, pipáljatok, ahogy itt szoktatok.:D értitek. :)
Egyébként ide a kövi részt valószínűleg hétvégén fogom hozni ;))
Legyetek rosszak. xoxo Infinite

15.rész

Sziasztok!
Meghoztam a 15.részt, ami azért fontos nekem, mert miközben írtam sírtam egy kicsit..')
A barátom válságba keveredett a kapcsolatunk, és ezt a belső világom na meg a rész is tükrözi.:)
Na de mind1 is, Jó Olvasgatást.!
♥

A félelem fagyos érzése futott végig a nyakamon. Kipattant a szemem, és onnantól kezdve nem volt menekvés a rádöbbenés elől, hogy bizony rosszérzéseim támadtak. Pontosan olyan volt, mint akkor éjjel, mielőtt anyáék meghaltak, pontosan ugyan olyan. Ügyetlenül levergődtem magamról a takarót, ami mintha feszes bilincsként tartott volna fogva az ágyon, kilöktem az ajtómat, és a megszokott nappali helyett, egy hosszú, hófehér folyosón találtam magam. A padló, hófehér márványcsempéből volt kirakva, a falakon nem volt se festmény, se más díszítő elem. A folyosó üres volt, akár az éjszakai utcák, ahonnan nem hallatszott fel, semmiféle zaj. A folyosó plafonján lévő búra nélküli villanykörték mind égtek, bár néhány már meg lehetősen pislákolva járta a végét. Körülnéztem, és akkor döbbentem csak rá, hogy hol vagyok. Egy elmegyógyintézetben. Hatalmasat lélegeztem, amit aztán eszeveszett rohanás követett. Végig futottam a folyosón, és a végén, pontosan a folyosó végén megállva, jobbra tekintve megláttam egy nevet: Zain Malik. Elakadt a lélegzetem, a szám kiszáradt miközben a kilincs felé nyúltam, és mikor lenyomtam, beleharaptam az ajkamba, pontosan oda, ahova egyszer ő is. Az ajtó kinyílt, és odabent felgyulladt a kis égő. A szemem rögtön a szoba legtávolabbi sarkában összekuporodó fiúra tévedt, aki kényszerzubbonyban fetrengett a földön, és szavakat mormolt maga elé. Gondolkodás nélkül rohantam hozzá, letérdeltem mellé, és megragadtam a két karját. Üres tekintete a szemembe bámult, beharapta az ajkát, de olyan erősen, hogy még a vér is kibuggyant és piros foltokkal szennyezte be, amúgy is förtelmesen kegyetlen zubbonyát.

- Zayn! Hallod, amit mondok Zayn?!

- Cornelia… - suttogta bele a semmibe, mert inkább annak beszélt, mint nekem. – Keresd meg Harryt. – ragadta meg a kezemet, olyan szorosan, hogy éreztem, ahogyan ujjai alatt összefut a bőrömben a vér. Megvárta még ijedten bólintok, aztán elengedte a karom, hátat fordított nekem, majd tovább motyogott valamit egy pincéről, és kínzásokról. Kiléptem a folyosóra, kicsikét sem voltam nyugodtabb annál, mint amikor elindultam, sőt a feszültség csak fokozódott bennem, amikor végre összeállt a kép a fejemben, a pincéről, meg a kínzásról. Feltéptem a folyosó végén lévő ajtót, ami egy dohos lépcsőlejáróba vezetett. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, nem kellett halkan, mert a távolról fülembe szökő segélykiáltások, és kínkeserves ordítások elnyomták a lépteim zaját. Végig rohantam egy szürke folyosón, ami már a föld alatt lévő pince felé vezetett.  Mellettem csövek húzódtak végig a fal mentén, egyre beljebb érve hangosabban hallottam a hörgést, és a kiáltozásokat, amiktől könnybe lábadt a szemem. Gyorsabban futottam, úgy ahogy a lábam bírta, szinte alig bírtam lefékezni az ajtónál, ahonnan a segélykérést hallottam. Felszaggattam az ajtót és berontottam a terembe. Hányingert keltő szag terjengett a fehér falak között, amit itt-ott bemocskolt pár csepp vagy csík vér. Érezni lehetett a vér vasas, keserű szagát, a kloroform elbódító párája még ott terjengett a mindent körülölelő levegőben. A terem tágas volt, és kicsit sem barátságos. Középen egy nagy ágy terült el, amin Harry magzatpózba kucorodott testét pillanthattam meg, azzal szemben két szék foglalta a helyet, rozogák voltak már, de még állták a strapát. A személyek, akik bizonyos módon percekkel, vagy órákkal ezelőtt még ott ültek rajta, már nem voltak sehol, eltűntek, mint szürke szamár a ködben. A félelemtől, és undortól reszkető tagokkal odabotorkáltam az ágyhoz, és mutatóujjammal kisöpörtem a fiú haját az arcából. Ledermedtem. A kezem megállt a levegőben, az arcomra kiült a mély undor, és mintha a hányinger is elkapott volna. Az arcát mély sebek barázdálták, tunkolni lehetett volna belőle a vért. Szép szemei ürességet tükröztek, belül már halott volt, csak a teste nem tudta még.

Mély álmomból saját magam sikoltásának a hallása ébresztett fel. Felültem az ágyon, egyszerre rázott a hideg és vert a víz, forrón izzott a homlokom, és ha ez nem lett volna elég a szívem mintha ki akart volna szakadni a helyéről. Ekkor kivágódott a szobám ajtaja, és megjelent mögötte Zayn és Harry aggódó, de némiképp még álmos tekintete. Ekkor a szívem, lassulni kezdett, visszavett a tempóból, és már a hidegfutkározás is eltűnt a gerincemről, csak a csend maradt a fejemben. A csend ami arra utalt, hogy nem agyalok, hogy biztonságban vagyunk, és hogy mindez csak egy szörnyen félresikeredett álom volt…

14.rész

Hát sziasztok! 
Megérkeztem a várva várt résszel, és ne haragudjatok rám, hogy ilyen későn hoztam, de a suli váltás kicsit megviselt. 
Remélem ez a rész kiengesztel titeket egy kicsit, és amint látjátok a blog is design átalakításon esett át, egyébként a fejléc saját! :) 
Van egy másik blogom is, örülnék ha benéznétek oda is, link a bal oldalt lévő modulsávban :) 
Jó Olvasgatást.

Keresve sem találtam volna jobb helyet az elmélkedésre az egyik megüresedett, régi elhagyatott épület parkolójánál. Feltéve, hogy Harry még mindig fortyogott a dühtől, és amikor csak tudta, becsapta a házban létező összes ajtót, ez vonatkozik, a szekrény, és a hűtő ajtóra is, Zayn pedig órák hosszat a szobájában roskadt, és Justin Bieber legérzelgősebb számait hallgatta, miközben hallgathatta volna a sajátjaikat is, jobbnak láttam, eltűnni egy időre. És mindezzel nem is lett volna gond, ha a délelőtti bujkálás ideje alatt, nem éheztem volna meg, és persze mit ad Isten, a közelben épp azokban a percekben nyitott ki Bob Csirke falodája, így hát elhatároztam magam, és összekotortam egy kis aprót a zsebemből. Lassan odabotorkáltam a „büféhez” ami konkrétan inkább hasonlított egy hippi autóroncsra, mint bármiféle étkezőhelyre, és bekopogtattam a koszos ablaküvegen. Kattant a zár, az ablak felcsúszott a helyére, és én szembe találtam magam egy fiúval. Arca holdsápadt volt, szemei alatt akkora sötét karikák éktelenkedtek, hogy egy igazi kis mosómedvének is beillett volna. Sötét haja az arcába lógott, de még így is vonzotta a tekintetet az orrából kilógó ezüst karika.

- Büfés vagy, vagy torreádor? – szökött ki a számon a mondat, mire a fiú csak sértődötten prüszkölt egyet, és elém tolt egy sárguló, molyrágta étlapot. Gyorsan választottam, egy kis adag sült krumplit, és egy flakon vizet, úgy gondoltam, hogy ez talán nem olyan veszélyes. Miközben az ételemre vártam, egy csótányt figyeltem, ahogyan próbál kijutni a szabadba a lakókocsi ajtaja alatt tátongó résen. Remek, még a bogarak is menekülnek innen. Gondoltam, de a fiú vissza is érkezett, és a kezembe nyomta a rendelésem. A krumpli illata és állaga bíztató volt, úgyhogy megkockáztattam egy apró mosolyt és a fiú kezébe nyomtam a tíz dolcsit, aki köszönés kép morgott egyet, és lecsukta az orrom előtt az ablakot.

Újonnan szerzett zsákmányommal indultam el hazafele, úgy gondoltam, három óra távollét kellőképpen elegendő volt, és végre Harry is hajlandó lesz hozzám szólni, az „arrgh” és az „uhm” szavakat hanyagolva. Éppen egy emeletes ház mellett haladtam el, boldogan eszegetve kicsit elsózott sült krumplimat, mikor a sarkon megláttam a nővéremet. Immáron vékony volt, friss és üde, kezében egy babahordozóval. Összehúztam a szememet, és látszólag ő is észrevett engem, mert túlságosan gyorsan akart áthaladni az utcán, csak sajnos a rengeteg autó ezt esélytelenné tette. Hirtelen torpantam meg mellette, kezdtem élvezni a helyzetet. Látszólag dühítette a bármiféle kapcsolat velem.

- Ó szia, Alicia! – köszöntem rá, ő pedig összerezzent a neve hallatán, még a kisbaba is rám emelte a tekintetét rózsaszín hordozójából.

- Szia Cornelia! – hadarta, miután beletörődött, hogy ezt a beszélgetést, most nem fogja tudni kikerülni.

- Nem is tudtam, hogy már voltál szülni. – néztem a vidáman mosolygó kisbabára, majd ismét a nővéremre.

- Egy hónapja. A neve egyébként Amelia.

- Mint anyának…

- Nos, igen. David ragaszkodott hozzá.

- Nahát, van olyan dolog, amihez jobban ragaszkodik a tisztaságnál? Mindegy, megyek. Örvendtem. – mosolyogtam, és tovább haladtam egyenes irányban. Éreztem a megvető tekintetét a hátamon, és hallottam, ahogyan a kislány felsír. Örülök, hogy nem én vagyok a gyerekük.

Zayn:

Zavarodottan álltam fel az ágyamról, úgy gondoltam, most már ideje lesz kimenni a szobámból, és mindenképpen bíztató jelnek tekintettem azt is, hogy Hazz egy ideje abbahagyta a csapkodást és áttért a kevésbé törékeny dolgok folyamatos földhöz vágásához. Mikor kiléptem az ajtómon, éppen díszpárnát vágott a padlóhoz, és hangosan káromkodott mellé.

- Igazán lenyugodhatnál már.

- Könnyű neked. Minek kellett elmondanod neki?

- Ezért nehogy már neked fájjon a fejed haver. Hisz neked semmi közöd a dologhoz. Eleanor is meg fogja érteni a dolgot.

- Loui kómában van nem érted? Nekünk kéne vigyázni a barátnőjére, de nem lehet, ha egy ilyen pszichopata van velünk.

- Te is tudod, hogy nem pszichopata. Különben nem fogadtad volna be. Mindig is jó emberismerő voltál Styles. – lesütötte a szemeit, felvette a párnát a földről és leült a kanapéra.

- Talán igazad van.

 - Egyébként tegnap megcsókoltam. – Harry először lesápadt, aztán az arca fokozatosan lilulni kezdett, végül megállapodott a vörös egyik mérges árnyalatában, így jobbnak láttam behúzódni egy biztonságot nyújtó festőállvány mögé. Csak hápogott, úgy nézett ki, mint valami őrült. Szavakat mormolt maga elé, amik között semmi összefüggés nem volt, majd mérgében hozzám vágta a kezében szorongatott díszpárnát, ami végzetes láncreakciót hozott létre. Az állvány eldőlt, egyenesen neki a bejárati ajtó melletti polcnak, és lelökte a polc egész tatalmát, kis híja volt csupán annak, hogy nem az éppen akkor belépő Corneliát találta fejen az a rakat könyv és szobor.

- Ha meg akartok ölni fiúk, kérlek, álmomba tegyétek, párnával, és csendesen. Aztán dobjátok a testem a folyóba, de kérlek, ne akarjatok könyvekkel összenyomni. – nevetett, és mi is nevettünk.

13. rész

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog :D
Tudom kicsit sokáig váratott magára, de szerintem ez lett az eddigi legjobb rész, bár ezt ti majd eldöntitek.
Pipáljatok és kommenteljetek ha tetszett, minden kis apró visszajelzésnek örülök!
Jó Olvasgatást!
xoxo Infinite

Egyedül kuporogtam a szobámban, hallgatva egy régi Elvis Presley számot, amit sikerült lejátszanom az ős öreg lemezjátszón. A kedvenc hangom volt, ahogyan a kis tű szalad a bakeliten. Egyszerűen kirázott tőle a hideg, és kényeztette a fülemet. Szinte nem is magára a dalra figyeltem, amit játszott, hanem a lemezjátszó beszédére. Odakintről beszűrődtek a nevetések, hallottam a két fiút, ahogyan kemény, viccelődő hangjuk, lágy, vigasztaló dallamba csap át. A lányhoz beszéltek. Neveket említettek fel, és szituációkról meséltek, amitől El, kacagni kezdett. Ebben a pillanatban, résnyire nyílt a szobám ajtaja, és megjelent mögötte egy elgyötört mogyoróbarna szempár. Zayn nem mozdult, és még csak meg se szólalt, bedugta mutató és középső ujját a résen, és reménykedve nézett rám. Szótlanul biccentettem, mire ő őszintén elmosolyodott, és belépett a szobámnak kijelölt helységbe, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Miközben ő kényelmes ülőpozíciót keresett magának az ágyamon, én felpattantam, és a lemezjátszóhoz léptem, hogy megszüntessen a zenét. A fiúhoz fordultam. Meggörnyedve ült, két könyökét a térdén, állát pedig összekulcsolt kezein támasztotta. A padlót bámulva dobogott a lábával, amit egy kék bolyhos zokni mögé rejtett. Még egy nálamnál rosszabb emberismerő is egyből észrevette volna, hogy gondja van. Ezekből az egyszerű jelekből. A tartásából, abból, ahogyan a karján lévő szőr a plafon felé ágaskodott, pedig kellemes idő volt odabent. A lélegzése ütemtelen volt, és zavaros, hol nagyokat sóhajtott, hol pedig kicsiket és gyorsan. A régi önmagamra emlékeztetett. Arra a buta kislányra, aki a narkóba menekült a problémái elől. Akár mennyire is nehezemre esett, le kellett ülnöm mellé. Nem azért mert sajnáltam, ha ezzel magyaráznám a cselekedetemet, akkor hazudnék, csupán átéreztem azt a szenvedést, amit ő érzett. Hosszú percekig tartó viaskodásba kezdtem magammal, de végül leültem. Nem teljesen mellé, igazság szerint egy harmadik fél bőven elfért volna a kettőnk közt tátongó lyukon, és ha ez nem lett volna elég nem is néztem rá. Bámultam magam elé, a falra ahol egy pók békésen mászott a plafonon lógó, biztonságot nyújtó hálója felé. Legszívesebben én is ezt csináltam volna. A pókoknak nem sok gondjuk akadt az életükben, hálót szőttek, ettek, és vigyáztak, hogy ki ne tirhítsák őket a szobák sarkából, bezzeg én, aki nap, mint nap, az alkohol és drogfogyasztás elnyomása mellett küzdök önmagammal, és most csatlakoztam két vadidegenhez, hogy ne kelljen azzal az ocsmány nővéremmel és a drágalátos férjével laknom, egészen bizarr dolog. Annyi minden kavarog bennem ami, egy kevesebb dolgot megélt ember ellen akár halálos mértékű is lehet.

Zayn felém fordult. Nem csak az arcával, hanem teljes felső testével, ami meglepett. A furcsa, félelem hihetetlen mértékű zavarodottsággá alakult, és alig bírtam vissza tartani a felé irányuló megannyi kérdésemet.

- Tudod, régebben sokat sírtam. – kezdett bele, hosszúnak és unalmasnak tűnő monológjába, de nem volt erőm ahhoz, hogy megállítsam, és az eszem sem nagyon járt a körül, mert a pók a falon, eszeveszett rohanásba kezdett, aminek talán az oka az volt, hogy a hálójába ragadt egy légy. – Elvesztettem, nagyon sok embert, és fájt. Elvesztettem a barátaimat, a lányt, akit szerettem, azt a lányt, aki engem szeretett, a semmiért. Elkövettem egy nagyon csúnya hibát, amit még a mai napig nem tudtam kiküszöbölni.

- Mit csináltál? – kérdeztem ütemesen, már szinte reflexből, annyira elszoktam az emberi beszédtől, hogy még én is meglepődtem azon, hogy érdekel a dolog.

- Lefeküdtem a legjobb barátom barátnőjével. Az a lány, most kint ül a nappaliban. – elképedtem. A szemem már nem a pókot figyelte, hanem üresen meredt a semmibe. Ez a fiú képes volt arra, amire a legtöbb ember nem. Kíváncsivá tett. – Tudod, mikor Loui és El összejöttek, mindenki nagyon boldog volt. Főleg ők ketten. Aztán ahogyan teltek a napok, én is szereztem magamnak barátnőt, és mi is boldogok lettünk, de akkor El elkezdett közeledni hozzám. Mikor Loui otthon volt, és futballedzésekre járt, a lány elhívott sétálni, fagyizni, és ez a dolog odáig fajult, hogy beleszerettem. Mikor bevallottam neki, megcsókolt. Azt hittem, ezzel azt jelzi, hogy ő is szeret engem, a csókból a ruhák levétele lett, aztán pedig, ez az egész szexbe csapott át. Aztán elment. Azt mondta hiba volt, és nem akar többé látni. Mindent elmondott a barátnőmnek, aki persze kiakadt, és ő is kidobott. Én nem mertem elmondani Louinak. Nem érdemelte volna meg. Ekkor kezdődött minden. A sima cigi már évek óta a listámon szerepelt. Aztán a fű, majd lassan a kokain, és a hasis. Jöttek a parti drogok, az lsd, az ecstasy és sorolhatnám. Aztán ez lett belőlem. Egy roncs. – fejezte be a monológját, és fáradtan elmosolyodott. Felpattantam az ágyról, és gondolkodás nélkül kivágtam a szobám ajtaját. A nappali ahonnan az imént még boldog kacagás szűrődött be, megtelt veszélyes, dermesztő csönddel. Mindenki felém kapta a fejét. Zayn az ágyamon kuksolt, de ő is engem nézett. Szinte soha nem voltam még ilyen ideges, és ha valamit nem szeretek az a megcsalás. Annyi gondolat kavargott a fejemben, annyi érzelem nem találta bennem a helyét, és most mindet egyetlen gondolatba, a dühbe irányítottam. Csak álltam ott, fújtattam, mint egy bika, ami a magam vékonyka alkatomhoz eléggé röhejesen nézhetett ki. A szívem a torkomban dübörgött. A fejem szét akart szakadni, és akkor megindultam. Egyenesen a kanapé elé dobogtam, és a jobb kezemmel belemarkoltam a megszeppent Eleanor hajába. A másodperc töredéke volt az egész, ahogyan lehúztam az ágyról, még mindig haját markolva. Ő a csuklómat szorította és sírt, bár a bennem lévő düh, elnyomott mindenféle hangot ami körülöttem létezett. Még a karomra tekertem a haját csak üvöltöttem. Azt se tudom mit, csak kiadtam magamból az összes dühömet, végig húztam a nappali felén, néha bele is rúgtam, amikor valaki átkarolta a derekamat, és elrántott a lánytól. A haja gubancokban fonódott le a karomról, én pedig toporzékoltam. Nem tudtam, hogy ki fogott le, csak vergődtem a karjai között, ütöttem, rúgtam, haraptam és csikartam, miközben a prostituált különböző szinonímáival bombáztam a lányt, aki csak meredt rám a földön ülve, megmaradt haját markolászva. A fiú, aki tartott a szobámba cipelt és ledobott az ágyra. Odakintről csak a keserves zokogás hallatszott ki. Felnéztem az ágyról, és Zayn állt előttem, összecsikart karjával nem törődve, bámult rám, mint holmi megveszett vadra. Pillanatok alatt történt, hogy ott termett előttem és megcsókolt. Vadul csókolt és tüzesen, az ajkamat harapdálta, mire az bevérzett, de nem érdekelt. A tenyeremet és ujjaimat, végig futtattam a gerincén, és a hátán, amikor hirtelen eltűnt előlem. Csak a szobám ajtajának becsapódásának zaja, és az ajkamról csörgedező vér volt az, ami igazolta itt létét, és szenvedélyes csókjának égető tüzét. Odakintről újabb zajok szűrődtek be. Férfihangok beszélgettek, idegesen, a bejárati ajtó becsukódott, és elmúlt minden. Elmúlt a lány zokogása, a feszültség, a vér szaga, elvonult minden, a nap sugarai beszöktek az ablak üvegén keresztül, és új nap virradt. Újabb esélyekkel.

12.rész

Sziasztok!
Amint látjátok, egy kis változás történt a blogon, és a fejlécemet is készítik már remélem, mert sajnos én nem tudok, összehozni egy normálisat :/ Mindig is béna voltam az ilyenekben :||
Egyébként meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog nektek drágáim :$
Nagyon hálás lennék, ha komiznátok, és pipálnátok :)
Na nem is húzom az időt tovább, Jó Olvasgatást nektek !

Ijesztő, komor csend nyugodott a hatalmas nappalin, s az éjszakai szél, mint komor zongorista, játszott az ablakpárkányokon. Egyedül voltam, a fiúk, valószínűleg mind bent horkoltak a szobáikban, békésen aludva, csak én voltam olyan béna, hogy nem siettem megkerestetni magam az álommanóval. Odakint tombolt a haragos éjszaka, eső kopogott a betonon, villámok cikáztak át az égen, ha szegény anyám még élt volna, bizonyára hosszú történeteket mesélt volna, még így hajnal tájékában is, a kandallónk mellett, egy nagy bögre, forró teával a kezében, és néhány mondat után, felemlítette volna, hogy „bizony Zeusz ideges”. De ő nem volt itt, se az édesanyám, sem pedig Zeusz, a villámok hatalmas istene, hogy felmelegítsen, takaróba bugyoláljon, és altató éneket zengjen mellettem, még el nem nyom az álom. Nem, nem volt. Magam voltam, és a csend. A csend, ami mindig olyan vészjóslóan hatott nekem. És ez, nem az a fajta békés, nyugodt csend volt, amit akkor élveztem, mikor szobám magányában kedvenc könyveimet olvasgattam. Nem. Ez az a fajta rideg, mindent elnyomó, keserű csend volt, ami sunyin száll le az ember fejére, és ott is marad, amíg valami meg nem töri. A csend hosszú órák óta gyötörte a vállamat, minden gondolatot elnyomva és kizárva a fejemből, ott is csak üres, néma csend honolt. Nem volt túl sok gondolatom akkor este, talán épp csak annyi, hogy mit keres egy alsónadrág az asztalon lévő vázában, vagy, hogy miért van egy műanyag galamb a konyha asztal közepén. Épp csak ennyin törtem a fejemet, és ezek az apró gondolatok sem foglaltak túl sok helyet az agyamban. A csönd okozta ürességet, nagyon nehéz kiverni a fejünkből, mert meglapul, és akár csak egy el nem csattant csók, vissza-visszatér.

Ekkor a csönd megtört egy pillanatra. Valaki kopogtatott a bejárati ajtón, és csak akkor neszelt el, amikor meghallotta mocorgásomat. Üres tekintettel pillantottam fel a tv tetején lévő digitális órára, ami pontosan három óra, huszonhárom percet mutatott. Biztos csak képzelődök, gondoltam félrelökve egy díszpárnát, és visszasüllyedtem a fejemben zakatoló, mély ürességbe. Percek telhettek el, mikor ismét dörömböltek az ajtón. Nem kopogtatás volt már, hanem igazi, dörömbölés. Lassan felálltam, és lábujjhegyen, hogy a fiúk ne ébredjenek fel, az ajtóhoz osontam. Láttam már filmet eleget, hogy tudjam, ha az éjszaka közepén jönnek hozzád, az nem minden esetben lesz vidám látogatás. Kinyújtózva pillantottam ki a kukucskálón, hogy megnézzem, ki lehet késői vendégem, és szomorúan kellett megállapítanom, hogy a bizonyos ismeretlen másod magával jött ide. Ketten ácsingóztak a küszöb előtt, jobban mondva egy fiú, erős tekintetével mindvégig a kilincset figyelte, borostája férfiassá varázsolta az arcát, akkor is, ha még fiatal volt csupán, és egy lány, a fiú vállára borulva, alig bírt megállni a lábán. Göndör haja a szemébe lógott, eltakarva az arcát. Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, és csupán résnyire nyitottam az ajtót.

- Kik vagytok? – kérdeztem a lehető legtöbb kedvességgel, amit magamba tudtam találni ebben a pillanatban. A fiú tanácstalanul állt előttem. Látszott rajta, hogy nem éppen engem várt, házigazdájául.

- Harry-t… Harry Styles-t keressük. – makogta idegesen, miközben a lány egyre inkább csak nevetett, és közben csúszott ki a fiú, tartó karjai közül. Nem válaszoltam, csupán kijjebb nyitottam az ajtót, pont annyira, hogy beférjenek rajta, és már mentek is. Illetve a fiú ment, maga után húzva a lányt, egészen a kanapéig, ahol percekkel ezelőtt még én pihentem. Ismerete a járást, a ház minden szegletét, otthonosan mozgott itt, és szinte meg sem állt, egy pillanatra sem. Először a nappaliban lévő szekrényhez rohant egy rongyért, majd vissza a lányhoz, hogy bekösse a vérző kezét, (utóbbit már csak akkor vettem észre mikor a fiú bekötötte), aztán pedig kirohant a konyhába, majd egy nagy tálca süteménnyel tért vissza. Amint lerakta a lány ölébe, idegesen fordult hozzám. Őszintén, tátott szájjal néztem végig a jelenetet, kifejezetten mókás volt, ahogy össze-visszaszaladgált. Nem sok empátiát táplálok az emberek iránt, ezt észrevehettétek. Szeretem dugó alá rejteni az érzelmeim, amíg senki nem látja őket, nincsen velük probléma.

- Liam Payne vagyok. – mutatkozott be illedelmesen a fiú, és közben barna szemeit a padlóra szegezte. – Harry már nem lakik itt?

- Cornelia. – vetettem neki oda, nem volt sok kedvem az erőltetett kedvességhez, főleg úgy nem, hogy megzavarták rég nem ismert nyugalmamat. – De, a szobájában van, és alszik.

- Szóval te a ba… bejáró nője vagy? – harapta el a mondatot a közepénél, majd egy elég érdekes szófordulattal zárta. Elöntött a méreg, éreztem, ahogy az összes vér az arcomban fut össze.

-  Úgy nézek én ki, mint egy bejárónő? – préseltem ki a fogaim közt.  – Én egy barátja vagyok!

- Mi ez a hangzavar? – hallottam egy harmadik hangot, pontosabban Harry hangját, a szobája felől. Az ajtó tárva nyitva volt, ő pedig egy szál semmiben lebegett ki elénk. Már reflexből is a szemem elé kaptam a kezemet, Liam pedig, igazából azt nem láttam, hogy ő mit csinált.

- Harry látom a répádat. – mondta nevetve a lány, aki Liammal folytatott beszélgetésünk közbe ülő helyzetbe vergődte magát, és majszolni kezdte az elé pakolt süteményt. Hirtelen ajtó csapódás hallatszott, Liam pedig kifújta mellettem a levegőt.

- Szóval, egy barátja? Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarunk, de El a sárga földig itta magát…

- Na, most már készen vagyok. - mondta Harry ismételten, miközben kilépett a szobájából, immáron melegítő nadrágban.  Első dolga az volt, hogy Liamhoz lépett és átölelte „barátját”, majd egy mosolyt villantott felém.

Mindannyian a kanapén ültünk, a lány, aki az Eleanor Calder névre hallgatott, alaposan kihányta magát, és elkezdte érezni a kezébe nyilalló fájdalmat, úgyhogy kénytelenek voltunk, egy zacskó jéggel borogatni a tenyerében lévő mély sebet, ami mint kiderült egy hatalmas, pengével vágott L betű volt. Liam felszabadult volt, és Harry is nagyokat mosolygott beszélgetésük alatt, úgy viselkedtek egymással, mint a testvérek. A hosszú beszélgetések után, mikorra minden felhozható téma elfogyott, ami leplezhette volna a két ember érkezésének valós okát, ismételten csend telepedett a szobára. Megint az a baljós csönd, ami érkezésük idején is jelen volt. Így ültünk, percekig néma csöndben, amit aztán halk hüppögés, majd számomra elviselhetetlen bőgés váltott fel. El ott, mellettem kezdte el a sírást, alig bírta visszatartani, hogy taknya nyála nehogy egybe folyjék. Felálltam, és a fülemre tapasztottam a kezem, hogy tompítsam végeláthatatlan ordítását, és sietve, Liam megvető pillantásától kísérve bevonultam a szobámba. Sosem szerettem, ha a ribancok sírnak.