12.rész

Sziasztok!
Amint látjátok, egy kis változás történt a blogon, és a fejlécemet is készítik már remélem, mert sajnos én nem tudok, összehozni egy normálisat :/ Mindig is béna voltam az ilyenekben :||
Egyébként meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog nektek drágáim :$
Nagyon hálás lennék, ha komiznátok, és pipálnátok :)
Na nem is húzom az időt tovább, Jó Olvasgatást nektek !

Ijesztő, komor csend nyugodott a hatalmas nappalin, s az éjszakai szél, mint komor zongorista, játszott az ablakpárkányokon. Egyedül voltam, a fiúk, valószínűleg mind bent horkoltak a szobáikban, békésen aludva, csak én voltam olyan béna, hogy nem siettem megkerestetni magam az álommanóval. Odakint tombolt a haragos éjszaka, eső kopogott a betonon, villámok cikáztak át az égen, ha szegény anyám még élt volna, bizonyára hosszú történeteket mesélt volna, még így hajnal tájékában is, a kandallónk mellett, egy nagy bögre, forró teával a kezében, és néhány mondat után, felemlítette volna, hogy „bizony Zeusz ideges”. De ő nem volt itt, se az édesanyám, sem pedig Zeusz, a villámok hatalmas istene, hogy felmelegítsen, takaróba bugyoláljon, és altató éneket zengjen mellettem, még el nem nyom az álom. Nem, nem volt. Magam voltam, és a csend. A csend, ami mindig olyan vészjóslóan hatott nekem. És ez, nem az a fajta békés, nyugodt csend volt, amit akkor élveztem, mikor szobám magányában kedvenc könyveimet olvasgattam. Nem. Ez az a fajta rideg, mindent elnyomó, keserű csend volt, ami sunyin száll le az ember fejére, és ott is marad, amíg valami meg nem töri. A csend hosszú órák óta gyötörte a vállamat, minden gondolatot elnyomva és kizárva a fejemből, ott is csak üres, néma csend honolt. Nem volt túl sok gondolatom akkor este, talán épp csak annyi, hogy mit keres egy alsónadrág az asztalon lévő vázában, vagy, hogy miért van egy műanyag galamb a konyha asztal közepén. Épp csak ennyin törtem a fejemet, és ezek az apró gondolatok sem foglaltak túl sok helyet az agyamban. A csönd okozta ürességet, nagyon nehéz kiverni a fejünkből, mert meglapul, és akár csak egy el nem csattant csók, vissza-visszatér.

Ekkor a csönd megtört egy pillanatra. Valaki kopogtatott a bejárati ajtón, és csak akkor neszelt el, amikor meghallotta mocorgásomat. Üres tekintettel pillantottam fel a tv tetején lévő digitális órára, ami pontosan három óra, huszonhárom percet mutatott. Biztos csak képzelődök, gondoltam félrelökve egy díszpárnát, és visszasüllyedtem a fejemben zakatoló, mély ürességbe. Percek telhettek el, mikor ismét dörömböltek az ajtón. Nem kopogtatás volt már, hanem igazi, dörömbölés. Lassan felálltam, és lábujjhegyen, hogy a fiúk ne ébredjenek fel, az ajtóhoz osontam. Láttam már filmet eleget, hogy tudjam, ha az éjszaka közepén jönnek hozzád, az nem minden esetben lesz vidám látogatás. Kinyújtózva pillantottam ki a kukucskálón, hogy megnézzem, ki lehet késői vendégem, és szomorúan kellett megállapítanom, hogy a bizonyos ismeretlen másod magával jött ide. Ketten ácsingóztak a küszöb előtt, jobban mondva egy fiú, erős tekintetével mindvégig a kilincset figyelte, borostája férfiassá varázsolta az arcát, akkor is, ha még fiatal volt csupán, és egy lány, a fiú vállára borulva, alig bírt megállni a lábán. Göndör haja a szemébe lógott, eltakarva az arcát. Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, és csupán résnyire nyitottam az ajtót.

- Kik vagytok? – kérdeztem a lehető legtöbb kedvességgel, amit magamba tudtam találni ebben a pillanatban. A fiú tanácstalanul állt előttem. Látszott rajta, hogy nem éppen engem várt, házigazdájául.

- Harry-t… Harry Styles-t keressük. – makogta idegesen, miközben a lány egyre inkább csak nevetett, és közben csúszott ki a fiú, tartó karjai közül. Nem válaszoltam, csupán kijjebb nyitottam az ajtót, pont annyira, hogy beférjenek rajta, és már mentek is. Illetve a fiú ment, maga után húzva a lányt, egészen a kanapéig, ahol percekkel ezelőtt még én pihentem. Ismerete a járást, a ház minden szegletét, otthonosan mozgott itt, és szinte meg sem állt, egy pillanatra sem. Először a nappaliban lévő szekrényhez rohant egy rongyért, majd vissza a lányhoz, hogy bekösse a vérző kezét, (utóbbit már csak akkor vettem észre mikor a fiú bekötötte), aztán pedig kirohant a konyhába, majd egy nagy tálca süteménnyel tért vissza. Amint lerakta a lány ölébe, idegesen fordult hozzám. Őszintén, tátott szájjal néztem végig a jelenetet, kifejezetten mókás volt, ahogy össze-visszaszaladgált. Nem sok empátiát táplálok az emberek iránt, ezt észrevehettétek. Szeretem dugó alá rejteni az érzelmeim, amíg senki nem látja őket, nincsen velük probléma.

- Liam Payne vagyok. – mutatkozott be illedelmesen a fiú, és közben barna szemeit a padlóra szegezte. – Harry már nem lakik itt?

- Cornelia. – vetettem neki oda, nem volt sok kedvem az erőltetett kedvességhez, főleg úgy nem, hogy megzavarták rég nem ismert nyugalmamat. – De, a szobájában van, és alszik.

- Szóval te a ba… bejáró nője vagy? – harapta el a mondatot a közepénél, majd egy elég érdekes szófordulattal zárta. Elöntött a méreg, éreztem, ahogy az összes vér az arcomban fut össze.

-  Úgy nézek én ki, mint egy bejárónő? – préseltem ki a fogaim közt.  – Én egy barátja vagyok!

- Mi ez a hangzavar? – hallottam egy harmadik hangot, pontosabban Harry hangját, a szobája felől. Az ajtó tárva nyitva volt, ő pedig egy szál semmiben lebegett ki elénk. Már reflexből is a szemem elé kaptam a kezemet, Liam pedig, igazából azt nem láttam, hogy ő mit csinált.

- Harry látom a répádat. – mondta nevetve a lány, aki Liammal folytatott beszélgetésünk közbe ülő helyzetbe vergődte magát, és majszolni kezdte az elé pakolt süteményt. Hirtelen ajtó csapódás hallatszott, Liam pedig kifújta mellettem a levegőt.

- Szóval, egy barátja? Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarunk, de El a sárga földig itta magát…

- Na, most már készen vagyok. - mondta Harry ismételten, miközben kilépett a szobájából, immáron melegítő nadrágban.  Első dolga az volt, hogy Liamhoz lépett és átölelte „barátját”, majd egy mosolyt villantott felém.

Mindannyian a kanapén ültünk, a lány, aki az Eleanor Calder névre hallgatott, alaposan kihányta magát, és elkezdte érezni a kezébe nyilalló fájdalmat, úgyhogy kénytelenek voltunk, egy zacskó jéggel borogatni a tenyerében lévő mély sebet, ami mint kiderült egy hatalmas, pengével vágott L betű volt. Liam felszabadult volt, és Harry is nagyokat mosolygott beszélgetésük alatt, úgy viselkedtek egymással, mint a testvérek. A hosszú beszélgetések után, mikorra minden felhozható téma elfogyott, ami leplezhette volna a két ember érkezésének valós okát, ismételten csend telepedett a szobára. Megint az a baljós csönd, ami érkezésük idején is jelen volt. Így ültünk, percekig néma csöndben, amit aztán halk hüppögés, majd számomra elviselhetetlen bőgés váltott fel. El ott, mellettem kezdte el a sírást, alig bírta visszatartani, hogy taknya nyála nehogy egybe folyjék. Felálltam, és a fülemre tapasztottam a kezem, hogy tompítsam végeláthatatlan ordítását, és sietve, Liam megvető pillantásától kísérve bevonultam a szobámba. Sosem szerettem, ha a ribancok sírnak.