11. rész

Sziasztok!
Nos, meghoztam a 11. részt! :$ 
A Zayn fanoktól és Larry shipperektől előre is elnézést kérek! :) 
Mint látjátok, változott a blog desing-je, és remélem tetszik nektek is. Őszintén nekem jobban tetszik mint az előző, mert sokkal letisztultabb a fejléc :) 
BOLDOG SZÜLETÉS NAPOT NIALL!! ♥ 
Figyelem: A rész csúnya beszédet, és erőszakot tartalmaz! 
Jó olvasgatást! :) 

Mozdulni próbáltam, de nem ment. Hiába próbáltam kapaszkodni az ágy  forró lábába, a tűz és a lángok marták a tenyeremet. Kiabálni próbáltam, de a szám nem nyílt, és hang se jött ki a torkomon. Hirtelen hatalmas rándulást éreztem a derekam körül, mintha valaki felemelt volna. A füst és az égett hús szagának émelyítő keveredése egyre távolabbinak hatott. Hallottam magam körül a srácokat, ahogy mindannyian aggódva kiabáltak a megmentőm után, és akkor, abban a pillanatban mintha minden megszűnt volna körülöttem. Ott ücsörögtem egyedül az agyam és a gondolataim mélyén, és nem hallottam mást csak a saját elképzelésim visszhangját. Nem éreztem a testem egyik kis porcikáját sem. Tudjátok, kicsit hasonló volt a lebegéshez. Amikor a füled teleszalad vízzel és eltompítja a külvilág hangjait, és te csak lebegsz, súlytalanul, békésen. Én is békés voltam, az információ egyszerűen nem akart eljutni az agyamba, és tudatni velem, hogy semmi nincs rendben.

Hosszú óráknak éreztem azt az időt, mire végre ismételten elkezdtem hallani magam körül a dolgokat. Mozdulni még most sem bírtam, csak feküdtem a hátamon, éreztem, ahogyan hideg kezek tapogatnak, valaki sírt mellettem, aggódó férfihangok szűrődtek be a fülembe. Megismertem őket, az összeset egytől egyig. Ott volt Harry, és Niall, aki ahogyan ismerem, önmagát okolta a történtekért, mert biztos azért történt minden, mert neki születésnapja van. Pedig nem az ő hibája volt. A síró női hang, aki időnként a nevemet suttogta, és körmeit idegesen kopogtatta, a feltételezéseim szerint ágyon, amin feküdtem, Eleanoré volt. Ezer közül is megismerném az ő hangját. Sírt, vontatottan hüppögött, éreztem, ahogyan a hideg krokodilkönnyei a forró karomra hullottak. Körülöttem egyre nagyobb lett a zúgás, emberek tömegeinek hangja keveredett a fejemben, és lassan elvesztettem azokat a biztonságot nyújtó hangokat, amikbe kapaszkodni tudtam volna. Egy férfi orvosért kiáltott, még egy másik jelezte, hogy a doktor úr már úton van. Betoltak egy szűkös szobába. Hogy honnan tudtam, hogy szűkös? Mikor beértem, mintha megfagyott volna a levegő, mindenki, aki ott tartózkodott ledermedt, és a másodperc tört része alatt keletkező csend, el is tűnt. Egy kórházban voltam. Éreztem a szagát, a gyalázatos halál szagát magam körül. Sosem szerettem a kórházakat, mert itt az ember sosem a boldogság miatt van. Ha bekerül az már nem egy jó jel, de ha nem jön ki, az talán még rosszabb. Órákig matattak a testemen, különféle kezek, hideg szike csapódott nekem, majd vált el a bőrömtől, mindenki aggódott, érezni lehetett a stresszt a levegőben, majd amikor végeztek, áttoltak egy másik terembe. Egy sokkal tágasabb, jobb illatú terembe. Tudtam, mert egyre többen voltak körülöttem. Éreztem Eleanor szuszogását a fülemben, és, hallottam, hogy többször is elhadarta a „szeretlek” szót, de hiába is próbáltam viszonozni szerelmét, nem jött hang a torkomon. Annyi erőt sem leltem magamban, hogy a szememet kinyissam, és ránézhessek. Ott volt Harry, és Niall, hallottam, ahogy veszekednek valamin, de túl csendesek voltak, és El motyogása is rátett egy lapáttal arra, hogy ne halljam a két fiút. Hirtelen kicsapódott a kórterem ajtaja és berontott rajta két alak. A cipőjük kopogott a padlón, majd olyan hirtelen fékeztek le az ágyam előtt, hogy az beleremegett az ütközésbe.
- Mit mondott az orvos? – hallottam Liam aggódó hangját, és igazándiból furcsálltam, hogy miért csak most jött meg.
- Kómában van… - motyogta kelletlenül Harry, én pedig elképedtem. Ezek után nem is nagyon figyeltem a beszélgetésükre, mert olyan szinten elképedtem, hogy képtelen voltam nem kizárni a külvilág hangjait. Hogy kómában lennék? Tehát ez, a halál és az élet közötti fájdalom nélküli üresség a kóma? Mindig azt hittem, hogy kómában lenni fájdalmas és nehéz dolog. Hogy nem hallasz, és nem érzel semmit, hogy minden, ami eddig létezett számodra, eltűnik, megszűnik, és nem marad más, csak a fájdalmas üresség, de nem. Mindent hallok, mindent érzek, sőt még a szaglásom is jobban kiélesedett, aminek talán a látás vesztés lehetett az oka. Próbáltam ismét a srácokra figyelni, de a szó már elterelődött rólam.
- Miért terhes az a férfi? – hallottam Niall értetlenkedését, Harry vihogását, és még így, csukott szemekkel is láttam, hogy Liam rosszallóan néz.
- Az egy nő Niall!
- Nem, nem, biztos vagyok benne, hogy egy férfi. Nézd, csak ott vannak a…. Oups… - magamban elmosolyodtam, a  fiúknak még Eleanorból is sikerült kicsikarniuk egy aprócska nevetést. Zayn is itt volt, éreztem a parfümének és a ruháinak az illatát. De ő nem szólalt meg, egyszer sem, még csak nem is nevette el magát az imént. Magát hibáztatta talán, és ebben az egyben nem tévedett. Ő hagyta az égő cigi csikket a szőnyegen, de én nem haragudtam rá, hiszen még is csak a legjobb barátaim közé tartozott. Legszívesebben felálltam volna, megölelgettem volna, és számtalanszol a fülébe súgtam volna, hogy nem haragszom, és ne okolja magát, de nem tehettem. Órákig ültek mellettem, és nevetgéltek, vagy épp szomorkodtak. Niall felköszöntésére is sor került, mondván, hogy „addig ünnepeljük meg, amíg mind együtt vagyunk!”, régi emlékeket meséltek, olyanokat, amik rólam szóltak. Kevinről fecsegtek percekig, meg arról, hogy holnap behozzák nekem, aztán lassan mindenki elment. Harry az anyjára hivatkozva, Niall a testvérére, Liam pedig Spohia-ra. Nem maradt senki velem csak El, és Zayn. Ők nem beszélgettek. Némán ültek egymással szemben, az ágyam két oldalán, El a kezemet fogta, és a kézfejemet simogatta a hüvelykujjával, Zayn pedig egy karkötőt próbált a karomra erőltetni, aztán mikor rájött, hogy úgy sem fog sikerülni, csüggedten maga mellé eresztette a kezeit. Óráknak tűnő percek teltek el néma csendben, aztán El vette a fáradtságot és megszólalt, bár nem a legkedvesebb hangszínén.
- A te hibád volt.
- Azt hittem téged nem érdekel…
- Persze, hogy érdekel Zayn, én szeretem Louis-t.

- Mikor múltkor velem keféltél, még nem ezt mondtad.

- Az meg sem történt!

- De igen EL, és hiába próbálod tagadni, tetszem neked!

- Nem, nem tetszel!

- Akkor miért dugattad meg magad velem te kurva?! – csatt. Pofon. Zayn kapta, mert éreztem Eleanor tincseit, ahogyan az arcomat csikizték miközben áthajolt fölöttem. Be kell valljam, most legszívesebben felkeltem volna, és addig ütöttem volna Zaynt amíg mozog. Bár El-el sem bántam volna másképp. Megcsalt engem. Pedig én mindennél jobban szerettem.
- Takarodj innen te szerencsétlen!

- Nincs jogod megtiltani, hogy a legjobb barátommal legyek.

- Azóta nem a legjobb barátod, mióta leitattál, és rábeszéltél arra, hogy lefeküdjek veled. És az óta én sem vagyok a barátod. Takarodj!  - Zayn kelletlenül felállt, és elhagyta a termet. Már csak én és Eleanor voltunk bent, éreztem, ahogyan a feje ránehezedik a mellkasomra, és hallottam a beszéddel keveredő sírását. – Ne haragudj rám Lou! Én nem akartam. Emlékszel, mikor Liammal voltál a Daniellel való szakítása után? Akkor történt. Zayn átjött, hogy ne legyek egyedül, és leitatott. Azt mondta, hogy ő te, és már csak utána döbbentem rá, hogy hazudott nekem! Szeretlek Lou!