1. rész és Bloglovin.

Sziasztok.:)
Nos, két dolgot hoztam nektek mára.
Az első: Más bloggerektől és bloggerináktól úgy hallottam, hogy június elsejével megszűnik a Google Reader, ami azt jelenti, hogy nem fogjátok már látni, a blogon történő eseményeket, és feliratkozni se lehet majd a blogon. Arra kérek minden kedves olvasót, hogy regisztráljon ITT.
A blogomat ITT találjátok.:) Katt a FOLLOW-ra, és kövessétek az eseményeket. :)
A második: Meghoztam az első részt. Remélem tetszeni fog.:) Nagyon örülnék pár kommentnek.:( ♥
Legyetek rosszak és olvasgassatok.! :) xoxo Infinite..~

 

Az ember könnyen felejt. Ahogyan az idő múlik, elfelejti a gyerekkori szerelmeit, a régi legjobb barátját, a halott rokonokat. Persze, nem az emlékei tűnnek majd el, mindig is emlékezni fog arra, ahogyan szórakoztak, megölelték egymást, vagy éppen egy sötét éjszakán félve aludt volna el, ha nincs neki az édesanyja, hogy mesét olvasson neki. Ezek örökre megmaradnak. Csak a többi tűnik el. Egy nap arra ébredünk, hogy nem látjuk már magunk előtt a szemük csillogását, és az arcuk is elhalványodott. Nem cseng vissza a fülünkben önfeledt nevetésük, és akkor jövünk rá véglegesen, hogy elmentek. Itt hagytak minket. Bár nem önszántukból, de itt hagytak.

Egyedül hasaltam a régi házunkban, a nappaliban lévő krémszínű kanapén. A kezem lelógott róla, és az ujjaimat simogatta a szőnyeg. Pár centire lógó kezemtől, egy bögre helyezkedett el. Rég nem volt már volt mosva, legalább is a bögre oldalán lévő odaszáradt kávé foltok erről árulkodtak. A talpa, bár nem látszott, pillanatragasztóval volt megragasztva. A kanapé előtt lévő asztalon egy váza állt, benne egy elszáradt csokorra emlékeztető valami úszott, ami már rég elvesztette a szirmait. A szobában volt még egy szekrény, aminek a tetején eldöntött bekeretezett fényképek sora állt, meg egy tv, amit vastagon fedett a por. Az ajtó nyikorogva kinyílt, de én meg sem moccantam. Nem érdekelt, hogy ki jött be, elég magányosnak éreztem magamat ahhoz, hogy ha egy csavargó akar itt élni, szívesen beengedem. Nagy nehezen, és igazán kelletlenül, az ajtó irányába fordítottam a fejemet, és mikor megláttam, hogy ki az, alább hagyott a lelkesedésem a csöves iránt, és a helyét felváltotta az undor. A nővérem állt előttem, egy térdig érő virágos ruhában, arca még mindig olyan beesett, és sápadt volt, mint régen, de ő maga megváltozott. A haját levágatta, és sötétbarnára festette, fekete, szarukeretes szemüveget viselt, és… terhes volt. Amin észrevettem ezt a jelenséget, felültem a kanapén. Éreztem, ahogy elkerekednek a szemeim, szerintem még a szám is eltátottam egy kicsit.

- Te… terhes vagy?!
- Te meg koszos, döntsük el, hogy melyik a rosszabb.  – bal kezével felemelt, egy már penészedő zoknit az asztal széléről, és undorodva arrébb dobta. – Nem maradhatsz itt Cornelia.! Velem kell jönnöd.

- Minek? Teljesen jó nekem itt. Nem akarok veled, meg azzal a tisztaságmániás Daviddel lakni. És ha kipottyan belőled az a kölök? Mit gondolsz hol fog lakni? – Alicia ügyet sem vetett arra, amit összehordtam neki. Elém lépett, és elkapta a karomat, próbáltam visszahúzni, de több erő volt benne, mint amit vártam.

- Velem jössz, és nem nyitok vitát!

- Húsz éves vagyok, tudok gondoskodni magamról!

- Ja, azt veszem észre.. – úgy rángatott ki a nappaliból az ajtóig, hogy esélyem sem volt megkapaszkodni. Nem akartam vele menni, nem szerettem a nővéremet. Amikor a szüleink meghaltak, magamra hagyott, mondván, hogy neki dolgoznia kell, és elhúzott valahova Newhampshire-be, magára hagyva egy tizenhat éves gyereket. Legszívesebben arcon köptem volna. De hát nővérkém, lesz ez még így se.