4. rész

Jajj gyerekek, holnapig várni akartam, az új résszel, de valahogy nem tudtam.!:o Már majd ki ugrok a bőrömből, hogy olvashassátok a 4.részt.! :D
Egyébként, nagyon nagyon nagyon örülök ennek a rengeteg kommentnek, meg pipának, és látom, hogy elég megosztottak a vélemények.:! Köszönöm azoknak, akik feliratkoztak a blogra, tényleg, nagyon nagyon köszönöm.! Ez a rész erre a zenére íródott.:$ --> Ihlető Zene..:$

Amikor az ember magányos, amikor úgy érzi, hogy teljesen egyedül maradt a világban, hogy akik szerették, mind elpártoltak tőle, és neki nincs senkije, akkor végleg meg törik. Ha az ember úgy érzi, hogy egyedül van, a legszörnyűbb dolgokra is képes. És ha a fejébe ötlik egy ilyen gondolat, megkapaszkodik az első idegenben, akivel találkozik az utcán. Megkapaszkodik benne, és nem ereszti, mert benne látja az egyetlen menekülési lehetőséget. Nap, mint nap, megyünk el ilyen emberek mellett, akikről lerí az önutálat, és a szenvedés, de inkább tudomást sem veszünk róluk. Elfordítjuk a fejünket, mert félünk, hogy ha segítenénk nekik, a problémáik át ragadnának ránk. Mindenki azt hiszi, hogy az ő problémája a legnagyobb az egész világon, csak azért mert az a probléma, épp az ő vállát nyomja. Mindenkinek vannak gondjai, és olyan események, amik megnehezítik a múltját, mindannyian cipelünk valamit, de ha megtaláljuk azt az embert, aki megérti a bajainkat, és segít cipelni a problémát, idővel könnyebb lesz. Bár sosem fog eltűnni, de amíg ott lesz az a valaki, nem fog többet a vállunkra nehezedni.

Lassan fújtam ki a füstöt, engedtem, hogy végig guruljon a torkomon, mielőtt kieresztem. Szenvedély betegségnek hívják. Úgy viszonyulok hozzá, mint a fiú a lányhoz. Beleremegek, amikor leveszem, és amikor elengedem, lúdbőrzik tőle a hátam. Azóta ilyen, amióta csinálom. Sosem tudtam elvonatkoztatni tőle, mert megnyugtat, elűzi belőlem az ideget. Elnyomtam a csikket, és belepöcköltem a folyóba. Harry még mindig ott állt mellettem, és a kulcstartóján lévő csillag alakú bilétával játszott. Hosszasan merengtem el az arcán, felfedezve olyan dolgokat, amiket első ránézésre, észre se vettem. Szomorúság ült a tekintetében. A homlokán egy anyajegy bújt meg a göndör tincsek rejtekében. Látszott rajta, hogy magányos, hogy el van veszve, és, hogy csak azért sétálgat a sötét utcákon, amiért én. Hogy megbizonyosodjon arról, hogy nincs teljesen egyedül. Féloldalasan elmosolyodott, és rám emelte a tekintetét.
- Van valami furcsa az arcomon?

- Csak a bánat. – suttogtam halkan, és hátat fordítottam neki.

- Itt hagysz? – kérdezte elhaló hangon, éreztem a tekintetét a hátamon. Szinte belefúródott. Bal kezemet ráfektettem a híd korlátjára, és nyeltem egy nagyot. Valami legbelül azt súgta, hogy menjek. Hogy annak, ha itt maradok, nem lesz jó vége. El akartam indulni, de földbe gyökerezett a lábam. Hátra pillantottam a vállam felett. Harry már nem volt ott mögöttem, csak egy távolodó alaknak tűnt, aki épp most készült a köd homályába veszni. Ekkor bekattant valami, rohanni kezdtem a fiú után, nem érdekelt, hogy hány tócsába lépek bele, csak futottam, és mikor utol értem, átkaroltam a derekát. Hirtelen toppant meg, én pedig mintha falnak ütköztem volna, a hátába fúrtam a fejemet, de nem szorítottam magamhoz, csak álltam ott. Azt hittem, elmegy, azt hittem, hogy ott fog hagyni, de nem. Megmozdult. Megfordult, és egyenesen rám nézett. Az arcán egy könnycseppet véltem felfedezni, amit gyorsan le is törölt.

- Neked is jó sok problémád lehet, hogy egy ismeretlent ölelgetsz… - mosolyogott keserűen.

- De neked is, hogy most nem hagysz itt engem… - Elváltam a mellkasától, és hátráltam egy lépést. Remegtem, a hideg szél kifújta a számat, és ez az egész dolog, elég kínos volt nekem így utólag. Ki az a hülye, aki vad idegen férfiakat ölelget az éjszaka közepén?! Elfordítottam a fejemet, és kibámultam a vízre. Néhány hajó úszott alattunk, gyönyörű világítással, és mintha a csillagok is előjöttek volna csak a kedvünkért. Ha nem egy ismeretlennel álltam volna a hídon, akkor még romantikus is lehetett volna. Kirázott a hideg. Megtörtem. Éreztem, ahogyan uralmába hajt a kikívánkozó sírás, és többé már nem volt erőm visszatartani. Most, hogy találtam valakit, aki segíthet, nem. A könnyeim kiszaladtak a szememből, és végig folytak az arcomon. Eszembe jutott az az este, és az, hogy magamra maradtam utána. Az összes szomorú emlék felötlött bennem. Éreztem, ahogyan megremeg a térdem, éreztem magamon Harry aggódó pillantását, de nem törődtem vele. Hiszen nem ismer. Lehet, hogy soha többé nem fogom látni. Feladtam. Elvesztettem az egyensúlyomat, és erőtlenül összecsuklottam. Csak ültem a földön, hátamat a híd korlátjának vetve, arcomat a tenyerembe temetve, és zokogtam. Egy hideg kéz érintette a vállamat, majd melegség járta át a hátamat. Alig egy pillanatra, de felnéztem a tenyeremből, és láttam, hogy Harry ott guggol előttem, kabát nélkül, ami feltételezhetően rajtam volt. Minden olyan gyorsan történt. Fel sem tudtam fogni, hogy idáig süllyedtem, hogy elvesztettem minden méltóságomat. Felhúztam a lábaimat, és ráfektettem a fejemet.

- Csss! Ne sírj kedves! –hallottam Harry hangját magam elől, és éreztem a kezét a karomon.

- Ha egyszer megindul, nem lehet megállítani. – próbáltam menteni a helyzetet, ezzel a vicces megjegyzéssel, és megtöröltem a szememet, a fiú kardigánjának ujjával.

- Hidd el, ismerem ezt a helyzetet. – mosolygott rám vigasztalóan, és megsimította a hajamat. Felállt, és a kezemnél fogva, segített nekem is felállni. – Gyere, menjünk, haza kísérlek!
- Köszönöm!