7.rész

Sziasztok!
Meghoztam a részt.:D Remélem tetszeni fog, pipálni és kommentelni ér.! <3 :)

M.

Nagyon unalmasak a délutánok, itt a jó öreg Gary-ben. Beköszöntött a nyár, és ezzel együtt az esős évszak is közeledett. Odakint hatalmas vízcseppek potyogtak a gyepre, miközben én a kanapén ülve, csípős sült csirke szárnyat falatoztam, és a kedvenc valóság show-mat néztem. Ezek a tv-s emberek, hihetetlenül idegtépőek tudnak lenni. Főleg a négerek, főleg a néger nők, már félre ne értsék, semmi bajom a feketékkel, hiszen én is az vagyok, de néha azért vissza foghatnának a stílusukból. Kezembe vettem a távkapcsolót, és nyomogatni kezdtem a felfele nyíllal ellátott gombot. Ahogy váltottam, a szemem megakadt az egyik hírcsatornán. A képernyőn egy videó ment, egy női hang beszélt alá, láttam rajta az egyik nagyon jó barátomat, és a „barátait”. A One Direction nevű, világhírű fiú banda, ennyi siker, és rajongás után feloszlik. Vajon mi igaz a hírből, hogy a banda feloszlását, Harry Styles a lányok nagy kedvence, és a Bradford-i rossz fiú Zayn Malik erős drogfogyasztása produkálta ki? Megpróbálunk mindent kideríteni. Marcy Divan-t hallották. A kezemből kiesett a kapcsoló, és a földön landolva, legalább négy darabra esett. A szám tátva maradt, megmozdulni se tudtam, percekig bámultam a TV-re, félig felemelt kézzel, és csak akkor eszméltem fel, amikor elkezdődött valami ratyi, latin amerikai sorozat betétdala. Gyorsan összeszedtem a földről a kapcsoló maradványait, majd felugrottam, átvágtam a szemét torlaszokon, és végül eljutottam a vezetékes telefonig. A bennem lévő ideggel küszködve, azonnal tárcsáztam, majd a fülemhez emeltem a kagylót, a másik kezemmel pedig beletúrtam gyűrű göndör hajamba.

- Loui William Tomlinzon!

- M! Már megint rosszul ejtetted a nevemet. – kacagott bele a telefonba a legjobb barátom.

- A zenekarod felbomlik, te pedig nem bírsz megejteni egy telefont? Vagy akár egy e-mailt?

- Bocsi, kicsit el voltam havazva tesó.

- Persze, biztos nem volt elég pénz egy faxra, vagy levélre. –ismét felnevetett, de nem szólt semmit, ismert már egy ideje, tudta, hogy nálam nem húzza ki ennyivel magát. Tudtam, hogy tudta, ezért tovább folytattam. – És mi van a galamboddal? Azzal is küldhettél volna egy tekercset annyival, hogy „feloszlottunk, tesó”. Nagyot csalódtam benned, hogy nem szóltál. Már is pakolom a cókmókom, és indulok Angliába.

- Látod, ezért nem mondtam el neked M! Tudtam, hogy ha elmondom, feladod a karrieredet miattam, én ide jössz.

- Milyen karriert? A festőállványom meg a vásznaim már legalább fél éve a garázsban rohadnak, nincsen nekem karrierem. – motyogtam bele a telefonba, és lesöpörtem két szem hetek óta álló Cheetos-t az asztalról.

- Figyelj tesó, ha akarsz, gyere, ha nem akarsz, ne gyere, csak szólj, hogy ki tudjak majd menni eléd a reptérre. – hallottam a hangján, hogy mosolyog, és most hosszú évek óta először, én is mosolyogtam. Úgy hiányzott már Louis, évek óta nem hallottam felőle, és most hirtelen feltűnik, egy feloszlott bandával. Elköszönve tőle, leraktam a telefont, és elindultam a garázsba. Hosszú út vezetett odáig,  a szennyes ruhák, és további kacatok erdején átverekedve magamat, kijutottam a hátsó ajtóig, majd egy szál alsó nadrágba kiléptem a szabad levegőre. A penészedő szemét, utca szag, lerobbant verdák kipufogójának bűze vegyítve hatolt az orromba a levegővel együtt amit Gary lepratelepén, a gettóban áradt. Az utca hangjai mindent elárultak a lakhelyemről. Sikoltások, és pisztolylövések zaja hallatszott innen-onnan, gyerekek rohangáltak szabadon, az utakon, minden féle veszélynek kitéve magukat. Megforgattam a szememet, és át siettem a garázsba. Talán az volt az egyetlen tiszta hely a telkemen. Ott minden szép rendben helyezkedett el, a saját helyén. A vásznak a falnak döntve árválkodtak, a szög egyenesen felszögelt polcokon, poharak, ecsetek, és festékek hevertek. A vásznakat felkapva visszarohantam a házba, kikerülve egy felém repülő gumi csirkét, és nekikezdtem a pakolásnak. Egy régi bőröndöm volt, amit még a nagyapámtól örököltem. Kicsit megrágta már a moly, de attól még lehetett használni. Beledobáltam a ruháimat, ecseteket és festékeket, néhány fényképet a családomról, aztán összehúztam és a vásznakat a hónom alá kapva elindultam a repülő térre. A tudat, hogy ismét a legjobb barátommal lehetek, teljesen feldobott. A szívem úgy dobogott, mintha tele lőttek volna adrenalinnal. Végre kiszabadulok a gettóból, s örvendezik a szívem, hogy Loui soha nem látott ilyen helyzetben.