sziasztok!
Fontos dologra szeretnélek megkérni titeket.
Ma reggel, ötletem támadt, és nyitottam egy blogot, aminek a címe Candice.
Nagyon örülnék, ha benéznétek, és elolvasnátok az első részt. Ha tetszik iratkozzatok fel oldalt, komizzatok, pipáljatok, ahogy itt szoktatok.:D értitek. :)
Egyébként ide a kövi részt valószínűleg hétvégén fogom hozni ;))
Legyetek rosszak. xoxo Infinite
2013. december 2., hétfő
2013. november 21., csütörtök
15.rész
Sziasztok!
Meghoztam a 15.részt, ami azért fontos nekem, mert miközben írtam sírtam egy kicsit..')
A barátom válságba keveredett a kapcsolatunk, és ezt a belső világom na meg a rész is tükrözi.:)
Na de mind1 is, Jó Olvasgatást.!
♥
Meghoztam a 15.részt, ami azért fontos nekem, mert miközben írtam sírtam egy kicsit..')
A barátom válságba keveredett a kapcsolatunk, és ezt a belső világom na meg a rész is tükrözi.:)
Na de mind1 is, Jó Olvasgatást.!
♥
A félelem fagyos érzése futott végig a
nyakamon. Kipattant a szemem, és onnantól kezdve nem volt menekvés a rádöbbenés
elől, hogy bizony rosszérzéseim támadtak. Pontosan olyan volt, mint akkor
éjjel, mielőtt anyáék meghaltak, pontosan ugyan olyan. Ügyetlenül levergődtem magamról
a takarót, ami mintha feszes bilincsként tartott volna fogva az ágyon, kilöktem
az ajtómat, és a megszokott nappali helyett, egy hosszú, hófehér folyosón
találtam magam. A padló, hófehér márványcsempéből volt kirakva, a falakon nem
volt se festmény, se más díszítő elem. A folyosó üres volt, akár az éjszakai
utcák, ahonnan nem hallatszott fel, semmiféle zaj. A folyosó plafonján lévő
búra nélküli villanykörték mind égtek, bár néhány már meg lehetősen pislákolva
járta a végét. Körülnéztem, és akkor döbbentem csak rá, hogy hol vagyok. Egy
elmegyógyintézetben. Hatalmasat lélegeztem, amit aztán eszeveszett rohanás
követett. Végig futottam a folyosón, és a végén, pontosan a folyosó végén
megállva, jobbra tekintve megláttam egy nevet: Zain Malik. Elakadt a
lélegzetem, a szám kiszáradt miközben a kilincs felé nyúltam, és mikor
lenyomtam, beleharaptam az ajkamba, pontosan oda, ahova egyszer ő is. Az ajtó
kinyílt, és odabent felgyulladt a kis égő. A szemem rögtön a szoba legtávolabbi
sarkában összekuporodó fiúra tévedt, aki kényszerzubbonyban fetrengett a
földön, és szavakat mormolt maga elé. Gondolkodás nélkül rohantam hozzá,
letérdeltem mellé, és megragadtam a két karját. Üres tekintete a szemembe bámult,
beharapta az ajkát, de olyan erősen, hogy még a vér is kibuggyant és piros
foltokkal szennyezte be, amúgy is förtelmesen kegyetlen zubbonyát.
- Zayn! Hallod, amit mondok Zayn?!
- Cornelia… - suttogta bele a semmibe, mert
inkább annak beszélt, mint nekem. – Keresd meg Harryt. – ragadta meg a kezemet,
olyan szorosan, hogy éreztem, ahogyan ujjai alatt összefut a bőrömben a vér. Megvárta
még ijedten bólintok, aztán elengedte a karom, hátat fordított nekem, majd
tovább motyogott valamit egy pincéről, és kínzásokról. Kiléptem a folyosóra,
kicsikét sem voltam nyugodtabb annál, mint amikor elindultam, sőt a feszültség
csak fokozódott bennem, amikor végre összeállt a kép a fejemben, a pincéről,
meg a kínzásról. Feltéptem a folyosó végén lévő ajtót, ami egy dohos
lépcsőlejáróba vezetett. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, nem kellett
halkan, mert a távolról fülembe szökő segélykiáltások, és kínkeserves ordítások
elnyomták a lépteim zaját. Végig rohantam egy szürke folyosón, ami már a föld
alatt lévő pince felé vezetett. Mellettem
csövek húzódtak végig a fal mentén, egyre beljebb érve hangosabban hallottam a hörgést,
és a kiáltozásokat, amiktől könnybe lábadt a szemem. Gyorsabban futottam, úgy
ahogy a lábam bírta, szinte alig bírtam lefékezni az ajtónál, ahonnan a segélykérést
hallottam. Felszaggattam az ajtót és berontottam a terembe. Hányingert keltő
szag terjengett a fehér falak között, amit itt-ott bemocskolt pár csepp vagy
csík vér. Érezni lehetett a vér vasas, keserű szagát, a kloroform elbódító párája
még ott terjengett a mindent körülölelő levegőben. A terem tágas volt, és
kicsit sem barátságos. Középen egy nagy ágy terült el, amin Harry magzatpózba
kucorodott testét pillanthattam meg, azzal szemben két szék foglalta a helyet,
rozogák voltak már, de még állták a strapát. A személyek, akik bizonyos módon
percekkel, vagy órákkal ezelőtt még ott ültek rajta, már nem voltak sehol, eltűntek,
mint szürke szamár a ködben. A félelemtől, és undortól reszkető tagokkal
odabotorkáltam az ágyhoz, és mutatóujjammal kisöpörtem a fiú haját az arcából.
Ledermedtem. A kezem megállt a levegőben, az arcomra kiült a mély undor, és
mintha a hányinger is elkapott volna. Az arcát mély sebek barázdálták, tunkolni
lehetett volna belőle a vért. Szép szemei ürességet tükröztek, belül már halott
volt, csak a teste nem tudta még.
Mély álmomból saját magam sikoltásának a
hallása ébresztett fel. Felültem az ágyon, egyszerre rázott a hideg és vert a
víz, forrón izzott a homlokom, és ha ez nem lett volna elég a szívem mintha ki
akart volna szakadni a helyéről. Ekkor kivágódott a szobám ajtaja, és megjelent
mögötte Zayn és Harry aggódó, de némiképp még álmos tekintete. Ekkor a szívem, lassulni
kezdett, visszavett a tempóból, és már a hidegfutkározás is eltűnt a
gerincemről, csak a csend maradt a fejemben. A csend ami arra utalt, hogy nem
agyalok, hogy biztonságban vagyunk, és hogy mindez csak egy szörnyen
félresikeredett álom volt…
2013. november 9., szombat
14.rész
Hát sziasztok!
Megérkeztem a várva várt résszel, és ne haragudjatok rám, hogy ilyen későn hoztam, de a suli váltás kicsit megviselt.
Remélem ez a rész kiengesztel titeket egy kicsit, és amint látjátok a blog is design átalakításon esett át, egyébként a fejléc saját! :)
Van egy másik blogom is, örülnék ha benéznétek oda is, link a bal oldalt lévő modulsávban :)
Jó Olvasgatást.
Megérkeztem a várva várt résszel, és ne haragudjatok rám, hogy ilyen későn hoztam, de a suli váltás kicsit megviselt.
Remélem ez a rész kiengesztel titeket egy kicsit, és amint látjátok a blog is design átalakításon esett át, egyébként a fejléc saját! :)
Van egy másik blogom is, örülnék ha benéznétek oda is, link a bal oldalt lévő modulsávban :)
Jó Olvasgatást.
Keresve sem találtam volna
jobb helyet az elmélkedésre az egyik megüresedett, régi elhagyatott épület
parkolójánál. Feltéve, hogy Harry még mindig fortyogott a dühtől, és amikor
csak tudta, becsapta a házban létező összes ajtót, ez vonatkozik, a szekrény,
és a hűtő ajtóra is, Zayn pedig órák hosszat a szobájában roskadt, és Justin
Bieber legérzelgősebb számait hallgatta, miközben hallgathatta volna a
sajátjaikat is, jobbnak láttam, eltűnni egy időre. És mindezzel nem is lett
volna gond, ha a délelőtti bujkálás ideje alatt, nem éheztem volna meg, és
persze mit ad Isten, a közelben épp azokban a percekben nyitott ki Bob Csirke falodája,
így hát elhatároztam magam, és összekotortam egy kis aprót a zsebemből. Lassan
odabotorkáltam a „büféhez” ami konkrétan inkább hasonlított egy hippi autóroncsra,
mint bármiféle étkezőhelyre, és bekopogtattam a koszos ablaküvegen. Kattant a
zár, az ablak felcsúszott a helyére, és én szembe találtam magam egy fiúval.
Arca holdsápadt volt, szemei alatt akkora sötét karikák éktelenkedtek, hogy egy
igazi kis mosómedvének is beillett volna. Sötét haja az arcába lógott, de még
így is vonzotta a tekintetet az orrából kilógó ezüst karika.
- Büfés vagy, vagy torreádor?
– szökött ki a számon a mondat, mire a fiú csak sértődötten prüszkölt egyet, és
elém tolt egy sárguló, molyrágta étlapot. Gyorsan választottam, egy kis adag sült
krumplit, és egy flakon vizet, úgy gondoltam, hogy ez talán nem olyan
veszélyes. Miközben az ételemre vártam, egy csótányt figyeltem, ahogyan próbál
kijutni a szabadba a lakókocsi ajtaja alatt tátongó résen. Remek, még a bogarak is menekülnek innen. Gondoltam, de a fiú
vissza is érkezett, és a kezembe nyomta a rendelésem. A krumpli illata és
állaga bíztató volt, úgyhogy megkockáztattam egy apró mosolyt és a fiú kezébe
nyomtam a tíz dolcsit, aki köszönés kép morgott egyet, és lecsukta az orrom
előtt az ablakot.
Újonnan szerzett zsákmányommal
indultam el hazafele, úgy gondoltam, három óra távollét kellőképpen elegendő
volt, és végre Harry is hajlandó lesz hozzám szólni, az „arrgh” és az „uhm”
szavakat hanyagolva. Éppen egy emeletes ház mellett haladtam el, boldogan
eszegetve kicsit elsózott sült krumplimat, mikor a sarkon megláttam a nővéremet.
Immáron vékony volt, friss és üde, kezében egy babahordozóval. Összehúztam a
szememet, és látszólag ő is észrevett engem, mert túlságosan gyorsan akart
áthaladni az utcán, csak sajnos a rengeteg autó ezt esélytelenné tette.
Hirtelen torpantam meg mellette, kezdtem élvezni a helyzetet. Látszólag
dühítette a bármiféle kapcsolat velem.
- Ó szia, Alicia! – köszöntem
rá, ő pedig összerezzent a neve hallatán, még a kisbaba is rám emelte a
tekintetét rózsaszín hordozójából.
- Szia Cornelia! – hadarta,
miután beletörődött, hogy ezt a beszélgetést, most nem fogja tudni kikerülni.
- Nem is tudtam, hogy már
voltál szülni. – néztem a vidáman mosolygó kisbabára, majd ismét a nővéremre.
- Egy hónapja. A neve
egyébként Amelia.
- Mint anyának…
- Nos, igen. David
ragaszkodott hozzá.
- Nahát, van olyan dolog,
amihez jobban ragaszkodik a tisztaságnál? Mindegy, megyek. Örvendtem. – mosolyogtam,
és tovább haladtam egyenes irányban. Éreztem a megvető tekintetét a hátamon, és
hallottam, ahogyan a kislány felsír. Örülök, hogy nem én vagyok a gyerekük.
Zayn:
Zavarodottan álltam fel az
ágyamról, úgy gondoltam, most már ideje lesz kimenni a szobámból, és
mindenképpen bíztató jelnek tekintettem azt is, hogy Hazz egy ideje abbahagyta
a csapkodást és áttért a kevésbé törékeny dolgok folyamatos földhöz vágásához. Mikor
kiléptem az ajtómon, éppen díszpárnát vágott a padlóhoz, és hangosan káromkodott
mellé.
- Igazán lenyugodhatnál már.
- Könnyű neked. Minek kellett
elmondanod neki?
- Ezért nehogy már neked
fájjon a fejed haver. Hisz neked semmi közöd a dologhoz. Eleanor is meg fogja
érteni a dolgot.
- Loui kómában van nem érted?
Nekünk kéne vigyázni a barátnőjére, de nem lehet, ha egy ilyen pszichopata van
velünk.
- Te is tudod, hogy nem
pszichopata. Különben nem fogadtad volna be. Mindig is jó emberismerő voltál
Styles. – lesütötte a szemeit, felvette a párnát a földről és leült a kanapéra.
- Talán igazad van.
- Egyébként tegnap megcsókoltam. – Harry először
lesápadt, aztán az arca fokozatosan lilulni kezdett, végül megállapodott a
vörös egyik mérges árnyalatában, így jobbnak láttam behúzódni egy biztonságot
nyújtó festőállvány mögé. Csak hápogott, úgy nézett ki, mint valami őrült.
Szavakat mormolt maga elé, amik között semmi összefüggés nem volt, majd
mérgében hozzám vágta a kezében szorongatott díszpárnát, ami végzetes
láncreakciót hozott létre. Az állvány eldőlt, egyenesen neki a bejárati ajtó
melletti polcnak, és lelökte a polc egész tatalmát, kis híja volt csupán annak,
hogy nem az éppen akkor belépő Corneliát találta fejen az a rakat könyv és
szobor.
- Ha meg akartok ölni fiúk, kérlek,
álmomba tegyétek, párnával, és csendesen. Aztán dobjátok a testem a folyóba, de
kérlek, ne akarjatok könyvekkel összenyomni. – nevetett, és mi is nevettünk.
2013. október 6., vasárnap
13. rész
Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog :D
Tudom kicsit sokáig váratott magára, de szerintem ez lett az eddigi legjobb rész, bár ezt ti majd eldöntitek.
Pipáljatok és kommenteljetek ha tetszett, minden kis apró visszajelzésnek örülök!
Jó Olvasgatást!
xoxo Infinite
Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog :D
Tudom kicsit sokáig váratott magára, de szerintem ez lett az eddigi legjobb rész, bár ezt ti majd eldöntitek.
Pipáljatok és kommenteljetek ha tetszett, minden kis apró visszajelzésnek örülök!
Jó Olvasgatást!
xoxo Infinite
Egyedül kuporogtam a
szobámban, hallgatva egy régi Elvis Presley számot, amit sikerült lejátszanom
az ős öreg lemezjátszón. A kedvenc hangom volt, ahogyan a kis tű szalad a
bakeliten. Egyszerűen kirázott tőle a hideg, és kényeztette a fülemet. Szinte
nem is magára a dalra figyeltem, amit játszott, hanem a lemezjátszó beszédére.
Odakintről beszűrődtek a nevetések, hallottam a két fiút, ahogyan kemény,
viccelődő hangjuk, lágy, vigasztaló dallamba csap át. A lányhoz beszéltek.
Neveket említettek fel, és szituációkról meséltek, amitől El, kacagni kezdett.
Ebben a pillanatban, résnyire nyílt a szobám ajtaja, és megjelent mögötte egy
elgyötört mogyoróbarna szempár. Zayn nem mozdult, és még csak meg se szólalt,
bedugta mutató és középső ujját a résen, és reménykedve nézett rám. Szótlanul
biccentettem, mire ő őszintén elmosolyodott, és belépett a szobámnak kijelölt
helységbe, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Miközben ő kényelmes
ülőpozíciót keresett magának az ágyamon, én felpattantam, és a lemezjátszóhoz
léptem, hogy megszüntessen a zenét. A fiúhoz fordultam. Meggörnyedve ült, két
könyökét a térdén, állát pedig összekulcsolt kezein támasztotta. A padlót
bámulva dobogott a lábával, amit egy kék bolyhos zokni mögé rejtett. Még egy
nálamnál rosszabb emberismerő is egyből észrevette volna, hogy gondja van.
Ezekből az egyszerű jelekből. A tartásából, abból, ahogyan a karján lévő szőr a
plafon felé ágaskodott, pedig kellemes idő volt odabent. A lélegzése ütemtelen
volt, és zavaros, hol nagyokat sóhajtott, hol pedig kicsiket és gyorsan. A régi
önmagamra emlékeztetett. Arra a buta kislányra, aki a narkóba menekült a
problémái elől. Akár mennyire is nehezemre esett, le kellett ülnöm mellé. Nem
azért mert sajnáltam, ha ezzel magyaráznám a cselekedetemet, akkor hazudnék,
csupán átéreztem azt a szenvedést, amit ő érzett. Hosszú percekig tartó
viaskodásba kezdtem magammal, de végül leültem. Nem teljesen mellé, igazság
szerint egy harmadik fél bőven elfért volna a kettőnk közt tátongó lyukon, és
ha ez nem lett volna elég nem is néztem rá. Bámultam magam elé, a falra ahol
egy pók békésen mászott a plafonon lógó, biztonságot nyújtó hálója felé. Legszívesebben
én is ezt csináltam volna. A pókoknak nem sok gondjuk akadt az életükben, hálót
szőttek, ettek, és vigyáztak, hogy ki ne tirhítsák őket a szobák sarkából,
bezzeg én, aki nap, mint nap, az alkohol és drogfogyasztás elnyomása mellett
küzdök önmagammal, és most csatlakoztam két vadidegenhez, hogy ne kelljen azzal
az ocsmány nővéremmel és a drágalátos férjével laknom, egészen bizarr dolog.
Annyi minden kavarog bennem ami, egy kevesebb dolgot megélt ember ellen akár
halálos mértékű is lehet.
Zayn felém fordult. Nem csak
az arcával, hanem teljes felső testével, ami meglepett. A furcsa, félelem
hihetetlen mértékű zavarodottsággá alakult, és alig bírtam vissza tartani a
felé irányuló megannyi kérdésemet.
- Tudod, régebben sokat
sírtam. – kezdett bele, hosszúnak és unalmasnak tűnő monológjába, de nem volt
erőm ahhoz, hogy megállítsam, és az eszem sem nagyon járt a körül, mert a pók a
falon, eszeveszett rohanásba kezdett, aminek talán az oka az volt, hogy a
hálójába ragadt egy légy. – Elvesztettem, nagyon sok embert, és fájt.
Elvesztettem a barátaimat, a lányt, akit szerettem, azt a lányt, aki engem
szeretett, a semmiért. Elkövettem egy nagyon csúnya hibát, amit még a mai napig
nem tudtam kiküszöbölni.
- Mit csináltál? – kérdeztem ütemesen,
már szinte reflexből, annyira elszoktam az emberi beszédtől, hogy még én is
meglepődtem azon, hogy érdekel a dolog.
- Lefeküdtem a legjobb
barátom barátnőjével. Az a lány, most kint ül a nappaliban. – elképedtem. A
szemem már nem a pókot figyelte, hanem üresen meredt a semmibe. Ez a fiú képes
volt arra, amire a legtöbb ember nem. Kíváncsivá tett. – Tudod, mikor Loui és
El összejöttek, mindenki nagyon boldog volt. Főleg ők ketten. Aztán ahogyan
teltek a napok, én is szereztem magamnak barátnőt, és mi is boldogok lettünk,
de akkor El elkezdett közeledni hozzám. Mikor Loui otthon volt, és futballedzésekre
járt, a lány elhívott sétálni, fagyizni, és ez a dolog odáig fajult, hogy
beleszerettem. Mikor bevallottam neki, megcsókolt. Azt hittem, ezzel azt jelzi,
hogy ő is szeret engem, a csókból a ruhák levétele lett, aztán pedig, ez az
egész szexbe csapott át. Aztán elment. Azt mondta hiba volt, és nem akar többé
látni. Mindent elmondott a barátnőmnek, aki persze kiakadt, és ő is kidobott. Én
nem mertem elmondani Louinak. Nem érdemelte volna meg. Ekkor kezdődött minden.
A sima cigi már évek óta a listámon szerepelt. Aztán a fű, majd lassan a
kokain, és a hasis. Jöttek a parti drogok, az lsd, az ecstasy és sorolhatnám.
Aztán ez lett belőlem. Egy roncs. – fejezte be a monológját, és fáradtan
elmosolyodott. Felpattantam az ágyról, és gondolkodás nélkül kivágtam a szobám
ajtaját. A nappali ahonnan az imént még boldog kacagás szűrődött be, megtelt
veszélyes, dermesztő csönddel. Mindenki felém kapta a fejét. Zayn az ágyamon
kuksolt, de ő is engem nézett. Szinte soha nem voltam még ilyen ideges, és ha
valamit nem szeretek az a megcsalás. Annyi gondolat kavargott a fejemben, annyi
érzelem nem találta bennem a helyét, és most mindet egyetlen gondolatba, a
dühbe irányítottam. Csak álltam ott, fújtattam, mint egy bika, ami a magam
vékonyka alkatomhoz eléggé röhejesen nézhetett ki. A szívem a torkomban
dübörgött. A fejem szét akart szakadni, és akkor megindultam. Egyenesen a
kanapé elé dobogtam, és a jobb kezemmel belemarkoltam a megszeppent Eleanor
hajába. A másodperc töredéke volt az egész, ahogyan lehúztam az ágyról, még
mindig haját markolva. Ő a csuklómat szorította és sírt, bár a bennem lévő düh,
elnyomott mindenféle hangot ami körülöttem létezett. Még a karomra tekertem a
haját csak üvöltöttem. Azt se tudom mit, csak kiadtam magamból az összes
dühömet, végig húztam a nappali felén, néha bele is rúgtam, amikor valaki
átkarolta a derekamat, és elrántott a lánytól. A haja gubancokban fonódott le a
karomról, én pedig toporzékoltam. Nem tudtam, hogy ki fogott le, csak vergődtem
a karjai között, ütöttem, rúgtam, haraptam és csikartam, miközben a prostituált
különböző szinonímáival bombáztam a lányt, aki csak meredt rám a földön ülve,
megmaradt haját markolászva. A fiú, aki tartott a szobámba cipelt és ledobott
az ágyra. Odakintről csak a keserves zokogás hallatszott ki. Felnéztem az
ágyról, és Zayn állt előttem, összecsikart karjával nem törődve, bámult rám,
mint holmi megveszett vadra. Pillanatok alatt történt, hogy ott termett előttem
és megcsókolt. Vadul csókolt és tüzesen, az ajkamat harapdálta, mire az bevérzett,
de nem érdekelt. A tenyeremet és ujjaimat, végig futtattam a gerincén, és a
hátán, amikor hirtelen eltűnt előlem. Csak a szobám ajtajának becsapódásának
zaja, és az ajkamról csörgedező vér volt az, ami igazolta itt létét, és
szenvedélyes csókjának égető tüzét. Odakintről újabb zajok szűrődtek be. Férfihangok
beszélgettek, idegesen, a bejárati ajtó becsukódott, és elmúlt minden. Elmúlt a
lány zokogása, a feszültség, a vér szaga, elvonult minden, a nap sugarai
beszöktek az ablak üvegén keresztül, és új nap virradt. Újabb esélyekkel.
2013. szeptember 20., péntek
12.rész
Sziasztok!
Amint látjátok, egy kis változás történt a blogon, és a fejlécemet is készítik már remélem, mert sajnos én nem tudok, összehozni egy normálisat :/ Mindig is béna voltam az ilyenekben :||
Egyébként meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog nektek drágáim :$
Nagyon hálás lennék, ha komiznátok, és pipálnátok :)
Na nem is húzom az időt tovább, Jó Olvasgatást nektek !
Amint látjátok, egy kis változás történt a blogon, és a fejlécemet is készítik már remélem, mert sajnos én nem tudok, összehozni egy normálisat :/ Mindig is béna voltam az ilyenekben :||
Egyébként meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog nektek drágáim :$
Nagyon hálás lennék, ha komiznátok, és pipálnátok :)
Na nem is húzom az időt tovább, Jó Olvasgatást nektek !
Ijesztő, komor csend
nyugodott a hatalmas nappalin, s az éjszakai szél, mint komor zongorista,
játszott az ablakpárkányokon. Egyedül voltam, a fiúk, valószínűleg mind bent
horkoltak a szobáikban, békésen aludva, csak én voltam olyan béna, hogy nem
siettem megkerestetni magam az álommanóval. Odakint tombolt a haragos éjszaka,
eső kopogott a betonon, villámok cikáztak át az égen, ha szegény anyám még élt
volna, bizonyára hosszú történeteket mesélt volna, még így hajnal tájékában is,
a kandallónk mellett, egy nagy bögre, forró teával a kezében, és néhány mondat
után, felemlítette volna, hogy „bizony Zeusz ideges”. De ő nem volt itt, se az édesanyám,
sem pedig Zeusz, a villámok hatalmas istene, hogy felmelegítsen, takaróba
bugyoláljon, és altató éneket zengjen mellettem, még el nem nyom az álom. Nem,
nem volt. Magam voltam, és a csend. A csend, ami mindig olyan vészjóslóan
hatott nekem. És ez, nem az a fajta békés, nyugodt csend volt, amit akkor
élveztem, mikor szobám magányában kedvenc könyveimet olvasgattam. Nem. Ez az a
fajta rideg, mindent elnyomó, keserű csend volt, ami sunyin száll le az ember
fejére, és ott is marad, amíg valami meg nem töri. A csend hosszú órák óta
gyötörte a vállamat, minden gondolatot elnyomva és kizárva a fejemből, ott is
csak üres, néma csend honolt. Nem volt túl sok gondolatom akkor este, talán épp
csak annyi, hogy mit keres egy alsónadrág az asztalon lévő vázában, vagy, hogy
miért van egy műanyag galamb a konyha asztal közepén. Épp csak ennyin törtem a
fejemet, és ezek az apró gondolatok sem foglaltak túl sok helyet az agyamban. A
csönd okozta ürességet, nagyon nehéz kiverni a fejünkből, mert meglapul, és
akár csak egy el nem csattant csók, vissza-visszatér.
Ekkor a csönd megtört egy
pillanatra. Valaki kopogtatott a bejárati ajtón, és csak akkor neszelt el,
amikor meghallotta mocorgásomat. Üres tekintettel pillantottam fel a tv tetején
lévő digitális órára, ami pontosan három óra, huszonhárom percet mutatott. Biztos csak képzelődök, gondoltam
félrelökve egy díszpárnát, és visszasüllyedtem a fejemben zakatoló, mély
ürességbe. Percek telhettek el, mikor ismét dörömböltek az ajtón. Nem
kopogtatás volt már, hanem igazi, dörömbölés. Lassan felálltam, és lábujjhegyen,
hogy a fiúk ne ébredjenek fel, az ajtóhoz osontam. Láttam már filmet eleget,
hogy tudjam, ha az éjszaka közepén jönnek hozzád, az nem minden esetben lesz vidám
látogatás. Kinyújtózva pillantottam ki a kukucskálón, hogy megnézzem, ki lehet
késői vendégem, és szomorúan kellett megállapítanom, hogy a bizonyos ismeretlen
másod magával jött ide. Ketten ácsingóztak a küszöb előtt, jobban mondva egy fiú,
erős tekintetével mindvégig a kilincset figyelte, borostája férfiassá varázsolta
az arcát, akkor is, ha még fiatal volt csupán, és egy lány, a fiú vállára
borulva, alig bírt megállni a lábán. Göndör haja a szemébe lógott, eltakarva az
arcát. Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, és csupán résnyire nyitottam
az ajtót.
- Kik vagytok? – kérdeztem a
lehető legtöbb kedvességgel, amit magamba tudtam találni ebben a pillanatban. A
fiú tanácstalanul állt előttem. Látszott rajta, hogy nem éppen engem várt, házigazdájául.
- Harry-t… Harry Styles-t
keressük. – makogta idegesen, miközben a lány egyre inkább csak nevetett, és
közben csúszott ki a fiú, tartó karjai közül. Nem válaszoltam, csupán kijjebb
nyitottam az ajtót, pont annyira, hogy beférjenek rajta, és már mentek is. Illetve
a fiú ment, maga után húzva a lányt, egészen a kanapéig, ahol percekkel ezelőtt
még én pihentem. Ismerete a járást, a ház minden szegletét, otthonosan mozgott
itt, és szinte meg sem állt, egy pillanatra sem. Először a nappaliban lévő
szekrényhez rohant egy rongyért, majd vissza a lányhoz, hogy bekösse a vérző
kezét, (utóbbit már csak akkor vettem észre mikor a fiú bekötötte), aztán pedig
kirohant a konyhába, majd egy nagy tálca süteménnyel tért vissza. Amint lerakta
a lány ölébe, idegesen fordult hozzám. Őszintén, tátott szájjal néztem végig a
jelenetet, kifejezetten mókás volt, ahogy össze-visszaszaladgált. Nem sok
empátiát táplálok az emberek iránt, ezt észrevehettétek. Szeretem dugó alá
rejteni az érzelmeim, amíg senki nem látja őket, nincsen velük probléma.
- Liam Payne vagyok. –
mutatkozott be illedelmesen a fiú, és közben barna szemeit a padlóra szegezte. –
Harry már nem lakik itt?
- Cornelia. – vetettem neki
oda, nem volt sok kedvem az erőltetett kedvességhez, főleg úgy nem, hogy
megzavarták rég nem ismert nyugalmamat. – De, a szobájában van, és alszik.
- Szóval te a ba… bejáró nője
vagy? – harapta el a mondatot a közepénél, majd egy elég érdekes szófordulattal
zárta. Elöntött a méreg, éreztem, ahogy az összes vér az arcomban fut össze.
- Úgy nézek én ki, mint egy bejárónő? –
préseltem ki a fogaim közt. – Én egy
barátja vagyok!
- Mi ez a hangzavar? –
hallottam egy harmadik hangot, pontosabban Harry hangját, a szobája felől. Az
ajtó tárva nyitva volt, ő pedig egy szál semmiben lebegett ki elénk. Már
reflexből is a szemem elé kaptam a kezemet, Liam pedig, igazából azt nem
láttam, hogy ő mit csinált.
- Harry látom a répádat. –
mondta nevetve a lány, aki Liammal folytatott beszélgetésünk közbe ülő
helyzetbe vergődte magát, és majszolni kezdte az elé pakolt süteményt. Hirtelen
ajtó csapódás hallatszott, Liam pedig kifújta mellettem a levegőt.
- Szóval, egy barátja? Ne
haragudj, hogy ilyen későn zavarunk, de El a sárga földig itta magát…
- Na, most már készen vagyok.
- mondta Harry ismételten, miközben kilépett a szobájából, immáron melegítő
nadrágban. Első dolga az volt, hogy
Liamhoz lépett és átölelte „barátját”, majd egy mosolyt villantott felém.
Mindannyian a kanapén ültünk,
a lány, aki az Eleanor Calder névre hallgatott, alaposan kihányta magát, és
elkezdte érezni a kezébe nyilalló fájdalmat, úgyhogy kénytelenek voltunk, egy
zacskó jéggel borogatni a tenyerében lévő mély sebet, ami mint kiderült egy
hatalmas, pengével vágott L betű volt. Liam felszabadult volt, és Harry is
nagyokat mosolygott beszélgetésük alatt, úgy viselkedtek egymással, mint a
testvérek. A hosszú beszélgetések után, mikorra minden felhozható téma
elfogyott, ami leplezhette volna a két ember érkezésének valós okát, ismételten
csend telepedett a szobára. Megint az a baljós csönd, ami érkezésük idején is
jelen volt. Így ültünk, percekig néma csöndben, amit aztán halk hüppögés, majd
számomra elviselhetetlen bőgés váltott fel. El ott, mellettem kezdte el a
sírást, alig bírta visszatartani, hogy taknya nyála nehogy egybe folyjék.
Felálltam, és a fülemre tapasztottam a kezem, hogy tompítsam végeláthatatlan
ordítását, és sietve, Liam megvető pillantásától kísérve bevonultam a szobámba.
Sosem szerettem, ha a ribancok sírnak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)