1. rész és Bloglovin.

Sziasztok.:)
Nos, két dolgot hoztam nektek mára.
Az első: Más bloggerektől és bloggerináktól úgy hallottam, hogy június elsejével megszűnik a Google Reader, ami azt jelenti, hogy nem fogjátok már látni, a blogon történő eseményeket, és feliratkozni se lehet majd a blogon. Arra kérek minden kedves olvasót, hogy regisztráljon ITT.
A blogomat ITT találjátok.:) Katt a FOLLOW-ra, és kövessétek az eseményeket. :)
A második: Meghoztam az első részt. Remélem tetszeni fog.:) Nagyon örülnék pár kommentnek.:( ♥
Legyetek rosszak és olvasgassatok.! :) xoxo Infinite..~

 

Az ember könnyen felejt. Ahogyan az idő múlik, elfelejti a gyerekkori szerelmeit, a régi legjobb barátját, a halott rokonokat. Persze, nem az emlékei tűnnek majd el, mindig is emlékezni fog arra, ahogyan szórakoztak, megölelték egymást, vagy éppen egy sötét éjszakán félve aludt volna el, ha nincs neki az édesanyja, hogy mesét olvasson neki. Ezek örökre megmaradnak. Csak a többi tűnik el. Egy nap arra ébredünk, hogy nem látjuk már magunk előtt a szemük csillogását, és az arcuk is elhalványodott. Nem cseng vissza a fülünkben önfeledt nevetésük, és akkor jövünk rá véglegesen, hogy elmentek. Itt hagytak minket. Bár nem önszántukból, de itt hagytak.

Egyedül hasaltam a régi házunkban, a nappaliban lévő krémszínű kanapén. A kezem lelógott róla, és az ujjaimat simogatta a szőnyeg. Pár centire lógó kezemtől, egy bögre helyezkedett el. Rég nem volt már volt mosva, legalább is a bögre oldalán lévő odaszáradt kávé foltok erről árulkodtak. A talpa, bár nem látszott, pillanatragasztóval volt megragasztva. A kanapé előtt lévő asztalon egy váza állt, benne egy elszáradt csokorra emlékeztető valami úszott, ami már rég elvesztette a szirmait. A szobában volt még egy szekrény, aminek a tetején eldöntött bekeretezett fényképek sora állt, meg egy tv, amit vastagon fedett a por. Az ajtó nyikorogva kinyílt, de én meg sem moccantam. Nem érdekelt, hogy ki jött be, elég magányosnak éreztem magamat ahhoz, hogy ha egy csavargó akar itt élni, szívesen beengedem. Nagy nehezen, és igazán kelletlenül, az ajtó irányába fordítottam a fejemet, és mikor megláttam, hogy ki az, alább hagyott a lelkesedésem a csöves iránt, és a helyét felváltotta az undor. A nővérem állt előttem, egy térdig érő virágos ruhában, arca még mindig olyan beesett, és sápadt volt, mint régen, de ő maga megváltozott. A haját levágatta, és sötétbarnára festette, fekete, szarukeretes szemüveget viselt, és… terhes volt. Amin észrevettem ezt a jelenséget, felültem a kanapén. Éreztem, ahogy elkerekednek a szemeim, szerintem még a szám is eltátottam egy kicsit.

- Te… terhes vagy?!
- Te meg koszos, döntsük el, hogy melyik a rosszabb.  – bal kezével felemelt, egy már penészedő zoknit az asztal széléről, és undorodva arrébb dobta. – Nem maradhatsz itt Cornelia.! Velem kell jönnöd.

- Minek? Teljesen jó nekem itt. Nem akarok veled, meg azzal a tisztaságmániás Daviddel lakni. És ha kipottyan belőled az a kölök? Mit gondolsz hol fog lakni? – Alicia ügyet sem vetett arra, amit összehordtam neki. Elém lépett, és elkapta a karomat, próbáltam visszahúzni, de több erő volt benne, mint amit vártam.

- Velem jössz, és nem nyitok vitát!

- Húsz éves vagyok, tudok gondoskodni magamról!

- Ja, azt veszem észre.. – úgy rángatott ki a nappaliból az ajtóig, hogy esélyem sem volt megkapaszkodni. Nem akartam vele menni, nem szerettem a nővéremet. Amikor a szüleink meghaltak, magamra hagyott, mondván, hogy neki dolgoznia kell, és elhúzott valahova Newhampshire-be, magára hagyva egy tizenhat éves gyereket. Legszívesebben arcon köptem volna. De hát nővérkém, lesz ez még így se.

Bemutatkozás és prológus

Sziasztok!
Nem tudom, olvassa e valaki a blogjaimat neonon, ha igen, akkor kérem hagyja abba.:D Mivel nagyon sokan inkább blogspot-ot használtok, úgy döntöttem, hogy én is áttérek inkább erre. Egy teljesen új történetet képzeltem el a számotokra, ami persze, mint a legtöbb ilyen blog, az 1D-s srácokról szól, de nem éppen abban a rózsás, idilli helyzetben, mint a többi. Talán nem éppen a leginkább ember barátibb történetet hozom, de azért remélem tetszeni fog.! :D Verekedés, erotika, fű, kisebb nagyobb bonyodalmak, és persze szerelem ami itt fog játszani. Szóval, ha szeretnéd megismerni a fiúk sötétebb énjét, itt a helyed. Gyere, olvass, és éld bele magadat. Bújj a főszereplő bőrébe, képzeld el az itt megjelenő szituációkat, és egyszerűen csak élvezd a sztorit a kedvenc zenekarod társaságában! ;)
Jó Olvasgatást, és köszönöm a figyelmet.! xoxo ~Infinite.. 

 

Prologus:

Az emberi élet, nem játék. Ezt minden egyes alkalommal megtapasztalom, amikor meghal valakim. A nagyszülőm, vagy esetleg, egy távoli rokon, akit nem is ismerek, még is mély nyomot hagy bennem a halála. Az ember, akkor jön rá csak igazán, hogy mennyit is jelent neki a másik, amikor elveszíti. Amikor, úgy csúszik ki a kezéből, az az utolsó szál, és úgy tűnik el az illető az életéből, mintha ott sem lett volna sosem, na, az az igazi fájdalom. Vagy, nem is fájdalomnak mondanám, hanem inkább meglepettségnek. Mikor, az egyik pillanatban még ott van, nevetgél, hallod a hangját, a következőben pedig, már csak a mentőautó szirénájának hangja tölti be az űrt a fejedben, és még inkább összekavarodnak a gondolataid.

Fáradt, szürke reggel volt. A nyár már ott sétálgatott a Londoni utcákon, és be-bekopogtatott a házak csillogó ablakain. Az emberek vidámak voltak, minden gondjuk, s bajuk a feledés homályába veszett, csak élték az életüket, vidáman, nevetgélve. A jégkrémes és fagylaltos standok, már kigurultak az út szélére, lágy, csilingelő dallamokat játszva, hogy magukhoz csalogassák a hideg finomságra éhező gyermekeket. Ismét beköszöntött a rövidnacik, és has pólók korszaka, a strandpapucsok végre újra előbújhattak a szekrényből, mint mondtam, mindenki rettentő jó kedvű volt, kivéve engem.

Egyedül ücsörögtem a városi kórház sürgősségi osztályán, kezemben egy félig megrágott Sport szelettel. Nem bírtam enni, most nem. A hasam összeszorult, a szívem vadul kalapált. Halkan imákat suttogtam az Úr felé, abban a reményben, hogy meghallja. A telefonom ott csörgött valahol, mélyen az oldaltáskám alján, a zsebkendő kupacok, és aprópénzek között. Meredten bámultam magam elé, miközben két férfi, egy jajgató, vérben ázó beteget toltak be mellettem. A hangok, bántották a fülemet. Jajgatások és nyöszörgés hallatszott odabentről, teljesen olyan volt, mintha egy rossz horrorfilmbe kerültem volna. Percek, vagy órák múltak el így, valahogy nem tűnt fel, hogy mióta ülök ott. Mellettem kattant a zár, és berontott az ajtón, a ziháló nővérem, Alicia. Sokban hasonlítottunk egymásra. Ugyan olyan vörösek, és szeplősek voltunk, mindketten anyám pisze orrát örököltük. Bár ő magasabb, és sokkal soványabb volt nálam, arca, szinte ikrek voltunk. Mikor meglátott, mintha az aggodalom elhalványodott volna az arcán. Átkarolta a nyakamat, de én nem mozdultam, csak keserűen elmosolyodtam.

- Corn, hol vannak anyáék?

- Oda bent. – mutattam a terem felé, a csokimmal, majd leeresztettem a kezemet. Többre sajnos nem futotta tőlem. Lehajtott fejjel, szótlanul várakoztam, amíg Alicia telefonon értesítette anya testvérét, Joe bácsit, hogy jól vagyok. Amikor az ajtó nyílt, és kilépett rajta, a magas, markáns állú, fekete hajú Dr. Bex felpattantam a székről. Aggódva néztem rá, mire ő szomorúan elmosolyodott.

- Sajnálom lányok. A szüleiteket, nem tudtuk megmenteni. Fogadják őszinte részvétemet. – innentől kezdve, mintha kikapcsolt volna bennem valami. Csak álltam, némán, leeresztett kézzel, hallgattam a zokogó nővéremet, és az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam az volt, hogy el kell mennem ebből az épületből. Se szó, se beszéd, hátat fordítottam a doktornak, és könnyedén kisétáltam az ajtón. Nem sírtam. Büszkén, felemelt fejjel vonultam végig a főutcán, mit sem törődve az engem kerülgető emberekkel. A farmerom átitatódott vérrel, a szüleim vérével, de nem foglalkoztam vele, se azzal az émelyítő vasas szaggal, ami áradt belőle. Mikor elértem a házhoz, az első, amit megpillantottam, a vérfolt volt, amit a szüleim hagytak emlékeztetőül maguk után. Elmosolyodtam. Nem tudom, hogy csak kínomban cselekedtem-e ezt, de úgy láttam jónak, ha az a folt, ott marad. Nem volt kedvem eltüntetni az egyetlen dolgot, ami a szüleimből maradt. Átlépve a foltot, besétáltam a házba, és levetettem magamat a kanapéra, majd behunytam a szememet. Magam előtt láttam a balesetet. Láttam, ahogyan állok a kerítésnél, és boldogan, mosolyogva integetek a romantikus nyaralásukra igyekező szüleimnek. Látom magam előtt anyám kellemes arcát, ahogy mosolyog, és puszit dob, na meg édesapámat, a kemény szigorral a tekintetében, amivel azt kéri, hogy vigyázzunk magunkra. Hallom a csattanást, és azt a vérfagyasztó sikolyt, ami a karambolt követte. Anyám, mozdulatlan testét, az utcán, és apámat a vezető ülésen. Kinyitottam a szememet. Elborzasztott mind az, amit láttam. De hát, mindannyian tudjuk, hogy ami jó, az sosem tart örökké…