12.rész

Sziasztok!
Amint látjátok, egy kis változás történt a blogon, és a fejlécemet is készítik már remélem, mert sajnos én nem tudok, összehozni egy normálisat :/ Mindig is béna voltam az ilyenekben :||
Egyébként meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog nektek drágáim :$
Nagyon hálás lennék, ha komiznátok, és pipálnátok :)
Na nem is húzom az időt tovább, Jó Olvasgatást nektek !

Ijesztő, komor csend nyugodott a hatalmas nappalin, s az éjszakai szél, mint komor zongorista, játszott az ablakpárkányokon. Egyedül voltam, a fiúk, valószínűleg mind bent horkoltak a szobáikban, békésen aludva, csak én voltam olyan béna, hogy nem siettem megkerestetni magam az álommanóval. Odakint tombolt a haragos éjszaka, eső kopogott a betonon, villámok cikáztak át az égen, ha szegény anyám még élt volna, bizonyára hosszú történeteket mesélt volna, még így hajnal tájékában is, a kandallónk mellett, egy nagy bögre, forró teával a kezében, és néhány mondat után, felemlítette volna, hogy „bizony Zeusz ideges”. De ő nem volt itt, se az édesanyám, sem pedig Zeusz, a villámok hatalmas istene, hogy felmelegítsen, takaróba bugyoláljon, és altató éneket zengjen mellettem, még el nem nyom az álom. Nem, nem volt. Magam voltam, és a csend. A csend, ami mindig olyan vészjóslóan hatott nekem. És ez, nem az a fajta békés, nyugodt csend volt, amit akkor élveztem, mikor szobám magányában kedvenc könyveimet olvasgattam. Nem. Ez az a fajta rideg, mindent elnyomó, keserű csend volt, ami sunyin száll le az ember fejére, és ott is marad, amíg valami meg nem töri. A csend hosszú órák óta gyötörte a vállamat, minden gondolatot elnyomva és kizárva a fejemből, ott is csak üres, néma csend honolt. Nem volt túl sok gondolatom akkor este, talán épp csak annyi, hogy mit keres egy alsónadrág az asztalon lévő vázában, vagy, hogy miért van egy műanyag galamb a konyha asztal közepén. Épp csak ennyin törtem a fejemet, és ezek az apró gondolatok sem foglaltak túl sok helyet az agyamban. A csönd okozta ürességet, nagyon nehéz kiverni a fejünkből, mert meglapul, és akár csak egy el nem csattant csók, vissza-visszatér.

Ekkor a csönd megtört egy pillanatra. Valaki kopogtatott a bejárati ajtón, és csak akkor neszelt el, amikor meghallotta mocorgásomat. Üres tekintettel pillantottam fel a tv tetején lévő digitális órára, ami pontosan három óra, huszonhárom percet mutatott. Biztos csak képzelődök, gondoltam félrelökve egy díszpárnát, és visszasüllyedtem a fejemben zakatoló, mély ürességbe. Percek telhettek el, mikor ismét dörömböltek az ajtón. Nem kopogtatás volt már, hanem igazi, dörömbölés. Lassan felálltam, és lábujjhegyen, hogy a fiúk ne ébredjenek fel, az ajtóhoz osontam. Láttam már filmet eleget, hogy tudjam, ha az éjszaka közepén jönnek hozzád, az nem minden esetben lesz vidám látogatás. Kinyújtózva pillantottam ki a kukucskálón, hogy megnézzem, ki lehet késői vendégem, és szomorúan kellett megállapítanom, hogy a bizonyos ismeretlen másod magával jött ide. Ketten ácsingóztak a küszöb előtt, jobban mondva egy fiú, erős tekintetével mindvégig a kilincset figyelte, borostája férfiassá varázsolta az arcát, akkor is, ha még fiatal volt csupán, és egy lány, a fiú vállára borulva, alig bírt megállni a lábán. Göndör haja a szemébe lógott, eltakarva az arcát. Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, és csupán résnyire nyitottam az ajtót.

- Kik vagytok? – kérdeztem a lehető legtöbb kedvességgel, amit magamba tudtam találni ebben a pillanatban. A fiú tanácstalanul állt előttem. Látszott rajta, hogy nem éppen engem várt, házigazdájául.

- Harry-t… Harry Styles-t keressük. – makogta idegesen, miközben a lány egyre inkább csak nevetett, és közben csúszott ki a fiú, tartó karjai közül. Nem válaszoltam, csupán kijjebb nyitottam az ajtót, pont annyira, hogy beférjenek rajta, és már mentek is. Illetve a fiú ment, maga után húzva a lányt, egészen a kanapéig, ahol percekkel ezelőtt még én pihentem. Ismerete a járást, a ház minden szegletét, otthonosan mozgott itt, és szinte meg sem állt, egy pillanatra sem. Először a nappaliban lévő szekrényhez rohant egy rongyért, majd vissza a lányhoz, hogy bekösse a vérző kezét, (utóbbit már csak akkor vettem észre mikor a fiú bekötötte), aztán pedig kirohant a konyhába, majd egy nagy tálca süteménnyel tért vissza. Amint lerakta a lány ölébe, idegesen fordult hozzám. Őszintén, tátott szájjal néztem végig a jelenetet, kifejezetten mókás volt, ahogy össze-visszaszaladgált. Nem sok empátiát táplálok az emberek iránt, ezt észrevehettétek. Szeretem dugó alá rejteni az érzelmeim, amíg senki nem látja őket, nincsen velük probléma.

- Liam Payne vagyok. – mutatkozott be illedelmesen a fiú, és közben barna szemeit a padlóra szegezte. – Harry már nem lakik itt?

- Cornelia. – vetettem neki oda, nem volt sok kedvem az erőltetett kedvességhez, főleg úgy nem, hogy megzavarták rég nem ismert nyugalmamat. – De, a szobájában van, és alszik.

- Szóval te a ba… bejáró nője vagy? – harapta el a mondatot a közepénél, majd egy elég érdekes szófordulattal zárta. Elöntött a méreg, éreztem, ahogy az összes vér az arcomban fut össze.

-  Úgy nézek én ki, mint egy bejárónő? – préseltem ki a fogaim közt.  – Én egy barátja vagyok!

- Mi ez a hangzavar? – hallottam egy harmadik hangot, pontosabban Harry hangját, a szobája felől. Az ajtó tárva nyitva volt, ő pedig egy szál semmiben lebegett ki elénk. Már reflexből is a szemem elé kaptam a kezemet, Liam pedig, igazából azt nem láttam, hogy ő mit csinált.

- Harry látom a répádat. – mondta nevetve a lány, aki Liammal folytatott beszélgetésünk közbe ülő helyzetbe vergődte magát, és majszolni kezdte az elé pakolt süteményt. Hirtelen ajtó csapódás hallatszott, Liam pedig kifújta mellettem a levegőt.

- Szóval, egy barátja? Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarunk, de El a sárga földig itta magát…

- Na, most már készen vagyok. - mondta Harry ismételten, miközben kilépett a szobájából, immáron melegítő nadrágban.  Első dolga az volt, hogy Liamhoz lépett és átölelte „barátját”, majd egy mosolyt villantott felém.

Mindannyian a kanapén ültünk, a lány, aki az Eleanor Calder névre hallgatott, alaposan kihányta magát, és elkezdte érezni a kezébe nyilalló fájdalmat, úgyhogy kénytelenek voltunk, egy zacskó jéggel borogatni a tenyerében lévő mély sebet, ami mint kiderült egy hatalmas, pengével vágott L betű volt. Liam felszabadult volt, és Harry is nagyokat mosolygott beszélgetésük alatt, úgy viselkedtek egymással, mint a testvérek. A hosszú beszélgetések után, mikorra minden felhozható téma elfogyott, ami leplezhette volna a két ember érkezésének valós okát, ismételten csend telepedett a szobára. Megint az a baljós csönd, ami érkezésük idején is jelen volt. Így ültünk, percekig néma csöndben, amit aztán halk hüppögés, majd számomra elviselhetetlen bőgés váltott fel. El ott, mellettem kezdte el a sírást, alig bírta visszatartani, hogy taknya nyála nehogy egybe folyjék. Felálltam, és a fülemre tapasztottam a kezem, hogy tompítsam végeláthatatlan ordítását, és sietve, Liam megvető pillantásától kísérve bevonultam a szobámba. Sosem szerettem, ha a ribancok sírnak.

11. rész

Sziasztok!
Nos, meghoztam a 11. részt! :$ 
A Zayn fanoktól és Larry shipperektől előre is elnézést kérek! :) 
Mint látjátok, változott a blog desing-je, és remélem tetszik nektek is. Őszintén nekem jobban tetszik mint az előző, mert sokkal letisztultabb a fejléc :) 
BOLDOG SZÜLETÉS NAPOT NIALL!! ♥ 
Figyelem: A rész csúnya beszédet, és erőszakot tartalmaz! 
Jó olvasgatást! :) 

Mozdulni próbáltam, de nem ment. Hiába próbáltam kapaszkodni az ágy  forró lábába, a tűz és a lángok marták a tenyeremet. Kiabálni próbáltam, de a szám nem nyílt, és hang se jött ki a torkomon. Hirtelen hatalmas rándulást éreztem a derekam körül, mintha valaki felemelt volna. A füst és az égett hús szagának émelyítő keveredése egyre távolabbinak hatott. Hallottam magam körül a srácokat, ahogy mindannyian aggódva kiabáltak a megmentőm után, és akkor, abban a pillanatban mintha minden megszűnt volna körülöttem. Ott ücsörögtem egyedül az agyam és a gondolataim mélyén, és nem hallottam mást csak a saját elképzelésim visszhangját. Nem éreztem a testem egyik kis porcikáját sem. Tudjátok, kicsit hasonló volt a lebegéshez. Amikor a füled teleszalad vízzel és eltompítja a külvilág hangjait, és te csak lebegsz, súlytalanul, békésen. Én is békés voltam, az információ egyszerűen nem akart eljutni az agyamba, és tudatni velem, hogy semmi nincs rendben.

Hosszú óráknak éreztem azt az időt, mire végre ismételten elkezdtem hallani magam körül a dolgokat. Mozdulni még most sem bírtam, csak feküdtem a hátamon, éreztem, ahogyan hideg kezek tapogatnak, valaki sírt mellettem, aggódó férfihangok szűrődtek be a fülembe. Megismertem őket, az összeset egytől egyig. Ott volt Harry, és Niall, aki ahogyan ismerem, önmagát okolta a történtekért, mert biztos azért történt minden, mert neki születésnapja van. Pedig nem az ő hibája volt. A síró női hang, aki időnként a nevemet suttogta, és körmeit idegesen kopogtatta, a feltételezéseim szerint ágyon, amin feküdtem, Eleanoré volt. Ezer közül is megismerném az ő hangját. Sírt, vontatottan hüppögött, éreztem, ahogyan a hideg krokodilkönnyei a forró karomra hullottak. Körülöttem egyre nagyobb lett a zúgás, emberek tömegeinek hangja keveredett a fejemben, és lassan elvesztettem azokat a biztonságot nyújtó hangokat, amikbe kapaszkodni tudtam volna. Egy férfi orvosért kiáltott, még egy másik jelezte, hogy a doktor úr már úton van. Betoltak egy szűkös szobába. Hogy honnan tudtam, hogy szűkös? Mikor beértem, mintha megfagyott volna a levegő, mindenki, aki ott tartózkodott ledermedt, és a másodperc tört része alatt keletkező csend, el is tűnt. Egy kórházban voltam. Éreztem a szagát, a gyalázatos halál szagát magam körül. Sosem szerettem a kórházakat, mert itt az ember sosem a boldogság miatt van. Ha bekerül az már nem egy jó jel, de ha nem jön ki, az talán még rosszabb. Órákig matattak a testemen, különféle kezek, hideg szike csapódott nekem, majd vált el a bőrömtől, mindenki aggódott, érezni lehetett a stresszt a levegőben, majd amikor végeztek, áttoltak egy másik terembe. Egy sokkal tágasabb, jobb illatú terembe. Tudtam, mert egyre többen voltak körülöttem. Éreztem Eleanor szuszogását a fülemben, és, hallottam, hogy többször is elhadarta a „szeretlek” szót, de hiába is próbáltam viszonozni szerelmét, nem jött hang a torkomon. Annyi erőt sem leltem magamban, hogy a szememet kinyissam, és ránézhessek. Ott volt Harry, és Niall, hallottam, ahogy veszekednek valamin, de túl csendesek voltak, és El motyogása is rátett egy lapáttal arra, hogy ne halljam a két fiút. Hirtelen kicsapódott a kórterem ajtaja és berontott rajta két alak. A cipőjük kopogott a padlón, majd olyan hirtelen fékeztek le az ágyam előtt, hogy az beleremegett az ütközésbe.
- Mit mondott az orvos? – hallottam Liam aggódó hangját, és igazándiból furcsálltam, hogy miért csak most jött meg.
- Kómában van… - motyogta kelletlenül Harry, én pedig elképedtem. Ezek után nem is nagyon figyeltem a beszélgetésükre, mert olyan szinten elképedtem, hogy képtelen voltam nem kizárni a külvilág hangjait. Hogy kómában lennék? Tehát ez, a halál és az élet közötti fájdalom nélküli üresség a kóma? Mindig azt hittem, hogy kómában lenni fájdalmas és nehéz dolog. Hogy nem hallasz, és nem érzel semmit, hogy minden, ami eddig létezett számodra, eltűnik, megszűnik, és nem marad más, csak a fájdalmas üresség, de nem. Mindent hallok, mindent érzek, sőt még a szaglásom is jobban kiélesedett, aminek talán a látás vesztés lehetett az oka. Próbáltam ismét a srácokra figyelni, de a szó már elterelődött rólam.
- Miért terhes az a férfi? – hallottam Niall értetlenkedését, Harry vihogását, és még így, csukott szemekkel is láttam, hogy Liam rosszallóan néz.
- Az egy nő Niall!
- Nem, nem, biztos vagyok benne, hogy egy férfi. Nézd, csak ott vannak a…. Oups… - magamban elmosolyodtam, a  fiúknak még Eleanorból is sikerült kicsikarniuk egy aprócska nevetést. Zayn is itt volt, éreztem a parfümének és a ruháinak az illatát. De ő nem szólalt meg, egyszer sem, még csak nem is nevette el magát az imént. Magát hibáztatta talán, és ebben az egyben nem tévedett. Ő hagyta az égő cigi csikket a szőnyegen, de én nem haragudtam rá, hiszen még is csak a legjobb barátaim közé tartozott. Legszívesebben felálltam volna, megölelgettem volna, és számtalanszol a fülébe súgtam volna, hogy nem haragszom, és ne okolja magát, de nem tehettem. Órákig ültek mellettem, és nevetgéltek, vagy épp szomorkodtak. Niall felköszöntésére is sor került, mondván, hogy „addig ünnepeljük meg, amíg mind együtt vagyunk!”, régi emlékeket meséltek, olyanokat, amik rólam szóltak. Kevinről fecsegtek percekig, meg arról, hogy holnap behozzák nekem, aztán lassan mindenki elment. Harry az anyjára hivatkozva, Niall a testvérére, Liam pedig Spohia-ra. Nem maradt senki velem csak El, és Zayn. Ők nem beszélgettek. Némán ültek egymással szemben, az ágyam két oldalán, El a kezemet fogta, és a kézfejemet simogatta a hüvelykujjával, Zayn pedig egy karkötőt próbált a karomra erőltetni, aztán mikor rájött, hogy úgy sem fog sikerülni, csüggedten maga mellé eresztette a kezeit. Óráknak tűnő percek teltek el néma csendben, aztán El vette a fáradtságot és megszólalt, bár nem a legkedvesebb hangszínén.
- A te hibád volt.
- Azt hittem téged nem érdekel…
- Persze, hogy érdekel Zayn, én szeretem Louis-t.

- Mikor múltkor velem keféltél, még nem ezt mondtad.

- Az meg sem történt!

- De igen EL, és hiába próbálod tagadni, tetszem neked!

- Nem, nem tetszel!

- Akkor miért dugattad meg magad velem te kurva?! – csatt. Pofon. Zayn kapta, mert éreztem Eleanor tincseit, ahogyan az arcomat csikizték miközben áthajolt fölöttem. Be kell valljam, most legszívesebben felkeltem volna, és addig ütöttem volna Zaynt amíg mozog. Bár El-el sem bántam volna másképp. Megcsalt engem. Pedig én mindennél jobban szerettem.
- Takarodj innen te szerencsétlen!

- Nincs jogod megtiltani, hogy a legjobb barátommal legyek.

- Azóta nem a legjobb barátod, mióta leitattál, és rábeszéltél arra, hogy lefeküdjek veled. És az óta én sem vagyok a barátod. Takarodj!  - Zayn kelletlenül felállt, és elhagyta a termet. Már csak én és Eleanor voltunk bent, éreztem, ahogyan a feje ránehezedik a mellkasomra, és hallottam a beszéddel keveredő sírását. – Ne haragudj rám Lou! Én nem akartam. Emlékszel, mikor Liammal voltál a Daniellel való szakítása után? Akkor történt. Zayn átjött, hogy ne legyek egyedül, és leitatott. Azt mondta, hogy ő te, és már csak utána döbbentem rá, hogy hazudott nekem! Szeretlek Lou!
 

FIGYELEM!

Srácok, először is, sziasztok, köszöntök mindenkit aki még olvassa a blogot, és köszönök nektek mindent.
Tudom, hogy régen nem hoztam új részt, és nagyon sajnálom, hogy cserben hagytalak titeket, csak megviselt az iskola váltás, meg a beilleszkedés meg a többi :|| Egyébként már többször is elkezdtem írni az új részt, de valahogy sosem jutottam a végére :/ Most itthon vagyok betegen a héten, úgy hogy remélem össze tudok nektek kaparni egy részt, addig is, hogy senki ne unatkozzon, szerintem játszunk :D Kommentbe írjatok olyan mondatokat amiket szeretnétek viszont látni a történetben, teljesen random mondatok is lehetnek példának okáért " Ez egy beszélő kutya?!! ". A következő részben az összes mondat benne lesz, így is bővítve a szövegkörnyezetet! Imádlak titeket! Sok kommentet ez alá a poszt alá! :D ♥ Két nap és hozom a részt :$