15.rész

Sziasztok!
Meghoztam a 15.részt, ami azért fontos nekem, mert miközben írtam sírtam egy kicsit..')
A barátom válságba keveredett a kapcsolatunk, és ezt a belső világom na meg a rész is tükrözi.:)
Na de mind1 is, Jó Olvasgatást.!
♥

A félelem fagyos érzése futott végig a nyakamon. Kipattant a szemem, és onnantól kezdve nem volt menekvés a rádöbbenés elől, hogy bizony rosszérzéseim támadtak. Pontosan olyan volt, mint akkor éjjel, mielőtt anyáék meghaltak, pontosan ugyan olyan. Ügyetlenül levergődtem magamról a takarót, ami mintha feszes bilincsként tartott volna fogva az ágyon, kilöktem az ajtómat, és a megszokott nappali helyett, egy hosszú, hófehér folyosón találtam magam. A padló, hófehér márványcsempéből volt kirakva, a falakon nem volt se festmény, se más díszítő elem. A folyosó üres volt, akár az éjszakai utcák, ahonnan nem hallatszott fel, semmiféle zaj. A folyosó plafonján lévő búra nélküli villanykörték mind égtek, bár néhány már meg lehetősen pislákolva járta a végét. Körülnéztem, és akkor döbbentem csak rá, hogy hol vagyok. Egy elmegyógyintézetben. Hatalmasat lélegeztem, amit aztán eszeveszett rohanás követett. Végig futottam a folyosón, és a végén, pontosan a folyosó végén megállva, jobbra tekintve megláttam egy nevet: Zain Malik. Elakadt a lélegzetem, a szám kiszáradt miközben a kilincs felé nyúltam, és mikor lenyomtam, beleharaptam az ajkamba, pontosan oda, ahova egyszer ő is. Az ajtó kinyílt, és odabent felgyulladt a kis égő. A szemem rögtön a szoba legtávolabbi sarkában összekuporodó fiúra tévedt, aki kényszerzubbonyban fetrengett a földön, és szavakat mormolt maga elé. Gondolkodás nélkül rohantam hozzá, letérdeltem mellé, és megragadtam a két karját. Üres tekintete a szemembe bámult, beharapta az ajkát, de olyan erősen, hogy még a vér is kibuggyant és piros foltokkal szennyezte be, amúgy is förtelmesen kegyetlen zubbonyát.

- Zayn! Hallod, amit mondok Zayn?!

- Cornelia… - suttogta bele a semmibe, mert inkább annak beszélt, mint nekem. – Keresd meg Harryt. – ragadta meg a kezemet, olyan szorosan, hogy éreztem, ahogyan ujjai alatt összefut a bőrömben a vér. Megvárta még ijedten bólintok, aztán elengedte a karom, hátat fordított nekem, majd tovább motyogott valamit egy pincéről, és kínzásokról. Kiléptem a folyosóra, kicsikét sem voltam nyugodtabb annál, mint amikor elindultam, sőt a feszültség csak fokozódott bennem, amikor végre összeállt a kép a fejemben, a pincéről, meg a kínzásról. Feltéptem a folyosó végén lévő ajtót, ami egy dohos lépcsőlejáróba vezetett. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, nem kellett halkan, mert a távolról fülembe szökő segélykiáltások, és kínkeserves ordítások elnyomták a lépteim zaját. Végig rohantam egy szürke folyosón, ami már a föld alatt lévő pince felé vezetett.  Mellettem csövek húzódtak végig a fal mentén, egyre beljebb érve hangosabban hallottam a hörgést, és a kiáltozásokat, amiktől könnybe lábadt a szemem. Gyorsabban futottam, úgy ahogy a lábam bírta, szinte alig bírtam lefékezni az ajtónál, ahonnan a segélykérést hallottam. Felszaggattam az ajtót és berontottam a terembe. Hányingert keltő szag terjengett a fehér falak között, amit itt-ott bemocskolt pár csepp vagy csík vér. Érezni lehetett a vér vasas, keserű szagát, a kloroform elbódító párája még ott terjengett a mindent körülölelő levegőben. A terem tágas volt, és kicsit sem barátságos. Középen egy nagy ágy terült el, amin Harry magzatpózba kucorodott testét pillanthattam meg, azzal szemben két szék foglalta a helyet, rozogák voltak már, de még állták a strapát. A személyek, akik bizonyos módon percekkel, vagy órákkal ezelőtt még ott ültek rajta, már nem voltak sehol, eltűntek, mint szürke szamár a ködben. A félelemtől, és undortól reszkető tagokkal odabotorkáltam az ágyhoz, és mutatóujjammal kisöpörtem a fiú haját az arcából. Ledermedtem. A kezem megállt a levegőben, az arcomra kiült a mély undor, és mintha a hányinger is elkapott volna. Az arcát mély sebek barázdálták, tunkolni lehetett volna belőle a vért. Szép szemei ürességet tükröztek, belül már halott volt, csak a teste nem tudta még.

Mély álmomból saját magam sikoltásának a hallása ébresztett fel. Felültem az ágyon, egyszerre rázott a hideg és vert a víz, forrón izzott a homlokom, és ha ez nem lett volna elég a szívem mintha ki akart volna szakadni a helyéről. Ekkor kivágódott a szobám ajtaja, és megjelent mögötte Zayn és Harry aggódó, de némiképp még álmos tekintete. Ekkor a szívem, lassulni kezdett, visszavett a tempóból, és már a hidegfutkározás is eltűnt a gerincemről, csak a csend maradt a fejemben. A csend ami arra utalt, hogy nem agyalok, hogy biztonságban vagyunk, és hogy mindez csak egy szörnyen félresikeredett álom volt…

14.rész

Hát sziasztok! 
Megérkeztem a várva várt résszel, és ne haragudjatok rám, hogy ilyen későn hoztam, de a suli váltás kicsit megviselt. 
Remélem ez a rész kiengesztel titeket egy kicsit, és amint látjátok a blog is design átalakításon esett át, egyébként a fejléc saját! :) 
Van egy másik blogom is, örülnék ha benéznétek oda is, link a bal oldalt lévő modulsávban :) 
Jó Olvasgatást.

Keresve sem találtam volna jobb helyet az elmélkedésre az egyik megüresedett, régi elhagyatott épület parkolójánál. Feltéve, hogy Harry még mindig fortyogott a dühtől, és amikor csak tudta, becsapta a házban létező összes ajtót, ez vonatkozik, a szekrény, és a hűtő ajtóra is, Zayn pedig órák hosszat a szobájában roskadt, és Justin Bieber legérzelgősebb számait hallgatta, miközben hallgathatta volna a sajátjaikat is, jobbnak láttam, eltűnni egy időre. És mindezzel nem is lett volna gond, ha a délelőtti bujkálás ideje alatt, nem éheztem volna meg, és persze mit ad Isten, a közelben épp azokban a percekben nyitott ki Bob Csirke falodája, így hát elhatároztam magam, és összekotortam egy kis aprót a zsebemből. Lassan odabotorkáltam a „büféhez” ami konkrétan inkább hasonlított egy hippi autóroncsra, mint bármiféle étkezőhelyre, és bekopogtattam a koszos ablaküvegen. Kattant a zár, az ablak felcsúszott a helyére, és én szembe találtam magam egy fiúval. Arca holdsápadt volt, szemei alatt akkora sötét karikák éktelenkedtek, hogy egy igazi kis mosómedvének is beillett volna. Sötét haja az arcába lógott, de még így is vonzotta a tekintetet az orrából kilógó ezüst karika.

- Büfés vagy, vagy torreádor? – szökött ki a számon a mondat, mire a fiú csak sértődötten prüszkölt egyet, és elém tolt egy sárguló, molyrágta étlapot. Gyorsan választottam, egy kis adag sült krumplit, és egy flakon vizet, úgy gondoltam, hogy ez talán nem olyan veszélyes. Miközben az ételemre vártam, egy csótányt figyeltem, ahogyan próbál kijutni a szabadba a lakókocsi ajtaja alatt tátongó résen. Remek, még a bogarak is menekülnek innen. Gondoltam, de a fiú vissza is érkezett, és a kezembe nyomta a rendelésem. A krumpli illata és állaga bíztató volt, úgyhogy megkockáztattam egy apró mosolyt és a fiú kezébe nyomtam a tíz dolcsit, aki köszönés kép morgott egyet, és lecsukta az orrom előtt az ablakot.

Újonnan szerzett zsákmányommal indultam el hazafele, úgy gondoltam, három óra távollét kellőképpen elegendő volt, és végre Harry is hajlandó lesz hozzám szólni, az „arrgh” és az „uhm” szavakat hanyagolva. Éppen egy emeletes ház mellett haladtam el, boldogan eszegetve kicsit elsózott sült krumplimat, mikor a sarkon megláttam a nővéremet. Immáron vékony volt, friss és üde, kezében egy babahordozóval. Összehúztam a szememet, és látszólag ő is észrevett engem, mert túlságosan gyorsan akart áthaladni az utcán, csak sajnos a rengeteg autó ezt esélytelenné tette. Hirtelen torpantam meg mellette, kezdtem élvezni a helyzetet. Látszólag dühítette a bármiféle kapcsolat velem.

- Ó szia, Alicia! – köszöntem rá, ő pedig összerezzent a neve hallatán, még a kisbaba is rám emelte a tekintetét rózsaszín hordozójából.

- Szia Cornelia! – hadarta, miután beletörődött, hogy ezt a beszélgetést, most nem fogja tudni kikerülni.

- Nem is tudtam, hogy már voltál szülni. – néztem a vidáman mosolygó kisbabára, majd ismét a nővéremre.

- Egy hónapja. A neve egyébként Amelia.

- Mint anyának…

- Nos, igen. David ragaszkodott hozzá.

- Nahát, van olyan dolog, amihez jobban ragaszkodik a tisztaságnál? Mindegy, megyek. Örvendtem. – mosolyogtam, és tovább haladtam egyenes irányban. Éreztem a megvető tekintetét a hátamon, és hallottam, ahogyan a kislány felsír. Örülök, hogy nem én vagyok a gyerekük.

Zayn:

Zavarodottan álltam fel az ágyamról, úgy gondoltam, most már ideje lesz kimenni a szobámból, és mindenképpen bíztató jelnek tekintettem azt is, hogy Hazz egy ideje abbahagyta a csapkodást és áttért a kevésbé törékeny dolgok folyamatos földhöz vágásához. Mikor kiléptem az ajtómon, éppen díszpárnát vágott a padlóhoz, és hangosan káromkodott mellé.

- Igazán lenyugodhatnál már.

- Könnyű neked. Minek kellett elmondanod neki?

- Ezért nehogy már neked fájjon a fejed haver. Hisz neked semmi közöd a dologhoz. Eleanor is meg fogja érteni a dolgot.

- Loui kómában van nem érted? Nekünk kéne vigyázni a barátnőjére, de nem lehet, ha egy ilyen pszichopata van velünk.

- Te is tudod, hogy nem pszichopata. Különben nem fogadtad volna be. Mindig is jó emberismerő voltál Styles. – lesütötte a szemeit, felvette a párnát a földről és leült a kanapéra.

- Talán igazad van.

 - Egyébként tegnap megcsókoltam. – Harry először lesápadt, aztán az arca fokozatosan lilulni kezdett, végül megállapodott a vörös egyik mérges árnyalatában, így jobbnak láttam behúzódni egy biztonságot nyújtó festőállvány mögé. Csak hápogott, úgy nézett ki, mint valami őrült. Szavakat mormolt maga elé, amik között semmi összefüggés nem volt, majd mérgében hozzám vágta a kezében szorongatott díszpárnát, ami végzetes láncreakciót hozott létre. Az állvány eldőlt, egyenesen neki a bejárati ajtó melletti polcnak, és lelökte a polc egész tatalmát, kis híja volt csupán annak, hogy nem az éppen akkor belépő Corneliát találta fejen az a rakat könyv és szobor.

- Ha meg akartok ölni fiúk, kérlek, álmomba tegyétek, párnával, és csendesen. Aztán dobjátok a testem a folyóba, de kérlek, ne akarjatok könyvekkel összenyomni. – nevetett, és mi is nevettünk.